Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1981 / 12. szám - Cselényi László: Jelen és történelem (mítosz)
Daphnis-körömmel én aki eddig átéltem két világ aki átlékeltem Izsa ötvenhat éj-Aphrodité háborúit Héró Jób-sehol kitépett kháosz griff-csuha egy szál bilincs lepény-lepel semmi pár csupasz kháriszok 3.2.3 képben indult amikor szokott Kéjarany csak olvasott és rá se gyakran? hüvely-nagy csatorna-jövendő nézett honnan és miért fehér hernyótalp-húrok tompa venyige ahróka egyszer találkozott rémült mutatja karja ugyanaz ecetjegy ohgólyával tu est content? alors 3.2.2 fényképe roncsa monda-kín szép szőke asszony anyja volt sovány volt és picike folt azt hitte jobb lesz épp olyan nádpálca-csont növény-hasa megfogta puha fene kéj osztja saroglya nyöszö rög eldobta aztán közelebb 3.2.1 csörgőkigyó-álruha dörömböl nemcsak való az emberiség ajtaján Telémakhosz-ütem úgy fejti ki faji lényegét a horgász-elme aceton türelme természetben ahogy önmagát áldozat-folyam higany-folyam a világszellem a történeti 3.2.4 3.1.4 tördeli kezét fél elem iszonyatos volt az arány akkor a vendég: inni adj ivott nélkül többlet hiány dehogynem vette észre hogy úgy jártak körbe megesett karónyi asszony járni sem lábujj hegyen visszakozott 3.1.3 fújja fuvolája ízeit szerencse történelmileg leküzdhetetlen szeresse keresse rozoga csipesszel példának okáért hirtelen sebek tizenkét galambok tizenkét kalandok lényegszerű látszat zárójelbe hajnaltól napestig árnyéka cselekszik helyezése füst látszat-jelenlét 3.1.2 hiszen átvészeltünk mi már jóegynéhány történelem évszázadok szórja a szél fia inak hitét remény hiába tette házaink rabolva el predesztinált jogunkat annyit szenvedett se jelen se történelem 3.1.1 ami megpihen változik ami változik megpihen az ébren levőknek egy és közös a világuk az alvón evőknek vályúba kopik az álluk mondjatok mind hálát e kisdednek megugatják amit nem is mernek mikor már célba ért minden akarat elkezdtem kutatni ön'nönmagama' 3.2 Az asszony a tükör előtt ült, s nézegette a ráncokat a szeme körül: — Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon! A tükör visszakacsintott, és az asz- szony keservesen húzta el a száját. Sok volt immár, túlságosan sok volt a ránc a szeme alatt. Aztán hátrapillantott, az ágyra, amelyen, meztelen talpát kidugva a paplan alól, olyan jóízün aludt ez az ismeretlen fiú, hogy irigység volt nézni. — Hány éves lehet vajon? — tűnődött az asszony, s arra gondolt, hogy ő bizony már veszélyesen közeledik a negyvenhez. Visszabújt a paplan alá s fölébresztette: Szeretsz? — kérdezte suttogó, lefojtott hangon, s elkezdte ingerelni. De a fiú csak ásított egyet, s a fal felé fordult. — Nem szeretsz már? — kérdezte az asszony csalódottan. A fiú visszafordult: Szeretlek — mondta, és rácsókolt az asz- szony szájára. De az megdermedt szinte a fagyos csóktól s elment a kedve a további faggatózástól. 3.1 — Fogja a ceruzáját — mordul rám a csónakosunk — és írja: Én, P. István, ötvenhat esztendős izsai lakos, aki átvészeltem két világháborút, aki végig gürcöltem öt keserves évtizedet, fölneveltem egy népes családot, s azért kínlódtam világéletemben, hogy vénsé- gemre legyen hol a fejemet lehajtanom, most itt állok, egy szál ingben, egy szál gatyában, s nem maradt az ötvenhat évemből más, mint a puszta életem.
