Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - M. Pásztor József: A Társadalmi Szemle - a szocialista irodalomért 1931-1980 (tanulmány) - Tasnádi Attila: Életmű a közösség szolgálatában - Vázlat Kiss Istvánról (tanulmány)

Kiss István 1927 június 8-án született Biharillyén, nincstelen, félig paraszt, félig iparoscsaládból. Az apai kovácsműhelyben korán megismerte nemcsak a szenvedést, hanem a munka, az alkotás teremtő hatalmát is. Emberi és művészi kibontakozása elválaszthatatlanul összeforrt az 1945-ös felszabadulással: a népi kollégiumok neveltjeként, az ország újjáépítésének lelkesült atmoszférájában kezdte meg alkotói pályáját 1953-ban, amelyre a Képzőművészeti Főiskolán Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Mikus Sándor és Pátzay Pál készítették fel.

Fejlődésének nem voltak nagy és meglepő ugrásai: a kor szellemének hiteles ábrázolására törekedve, kezdettől fogva a környezetében és a gondolatvilágában fellelt életanyag általánosításából alakította ki kompozícióit — tudatosan alkalmazkodva a valóság arányaihoz és tartalmaihoz. Művészi oeuvre-je mindamellett egyáltalán nem állóképszerű jelenség, mert az állandó értékek minduntalan új megközelítést, változó értelmezést kapnak munkásságában; eszményeit, mondanivalóit igyekszik összehangolni a természeti és társadalmi mozgás aktuális eseményeivel, a folytonosan változó világgal. Művészetének éltető forrása a munkásosztály világnézetével és életével való eleven kapcsolat, mely alkotótevékenységének politikai tudatosságában és konzekvensen realista valóságlátásában egyként megmutatkozik. Értékrendszerében a szobor híd a gondolkodás és a társadalom között, ezért mind művei problematikáit, mind formaeszközeit úgy választja meg, hogy azok befolyásoló erővel bírjanak — akár azáltal, hogy a környezetet humanizálják, akár pedig, úgy, hogy a koreszmények jelképpé tömörítésével tájékozódási pontot adnak — az emberekre. Tehetségét dicséri, hogy legjobb művei mindkét követelménynek, a dekoratív és a tudatformáló funkciónak is eleget tudnak tenni.

Kiss István elsősorban „köztéri szobrász”, s voltaképpen minden egyéb tevékenysége, így a kisplasztikái munkálkodás vagy a portrészobrászat csak előjáték, és arra szolgál, hogy majdan beleolvadjon egy-egy emlékmű szintézisébe. Szobrait nem kiállításokra, exkluzív közönségnek készíti, hanem állandó nyilvánosságnak, konkrét helyre és céllal szánja. Ügy véli, a szobrász elsőrendű kötelessége az, hogy közösségi és maradandó műveket emeljen, melyek a kor nagy kérdéseit sokaldalúan és mindenki számára hozzáférhetően exponálják. Ebből az igényéből következik, hogy művei a kiállítótermek viszonylag semleges légkörében csak részben fedik fel valódi természetüket; kommunikatív erejük csak a szabadtér távlatokat kínáló adottságai között, a gonddal megszervezett környezeti hatások eredőjeként érvényesül igazán.

Mint minden célratörő szemléletű alkotó, Kiss István is főként jelképekben gondolkodik. Bár minden alkotását átlengi bizonyos — az alkotói személyiség filozofikus beállítottságára és kontaktust kereső szándékaira utaló — epikai jelleg, többnyire nem részletez és nem magyarázkodik, hanem egyetlen motívumot ragad ki, ám ez a motívum mindig jellemző és sokatmondó. Ebben a törekvésében jó utódja nemcsak az egyetemes szobrászat képszerű metaforával áthatott irányzatainak, mindenekelőtt a XIX. század társadalmi érdekeltségű, expresszív-romantikus plasztikai koncepciójának, de a két világháború közötti magyar szocialista képzőművészetnek is. A tömörítés igényéből fakad egyébként vonzalma az új anyagok és kifejezőeszközök használata iránt is; szobrászatában ugyanolyan nyitottság fedezhető fel a szakmai kezdeményezések, az előremutató kísérleti eredmények asszimilálása tekintetében, mint az új társadalmi eszmék befogadása és kifejezése terén.

Ami stílusfejlődését illeti, első munkái — köztük a pályakezdő évek legjelentősebb alkotásaként számontartott Dózsa-emlékmű (1961, Budapest) — még a klasz- szicizáló szoborformálás jegyeit viselik magukon, jóllehet a sajátos képzőművészeti közlés intenzitása érdekében már ekkor is gyakorta túllépett azokon a szemléleti és formai normatívákon, melyeket az ötvenes évek első felének leegyszerűsítő esztétikai nézetei szinte kötelezőleg előírtak. Az említett Dózsa-emlékművön például a tömegábrázolás megoldásában sikerrel alkalmazza a plasztikai elemek önelvűsé- gére építő azon fogásokat, melyeket a modern művészet a tömeg tartalmi egységének érzékeltetésére korábban kimunkált. Részben szakmai indíttatású anyagtani, anyagalakítási és méretbeli kísérleteinek, részben a társadalmi és szellemi váltó971