Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - Fülöp Gábor: Fogantatás, csodapapucs (versek)

kaközösség újabb dokumentumában, melyben e felmerült kérdésekre adta meg a választ. „Az irodalom és a művészetek társadalmi szerepédnek értelmezése vetett fel társadalmi problémákat: „közvetlen politikai funkciót” tulajdonítottak az irodalmi műveknek. Ez a következőkben nyilatkozott meg: egyes társadalmi rétegek minden művet politikai mérlegre tettek, és „baloldali”, illetve jobboldali politikai következtetéseket vontak le belőle. Hatásában mindez indokolatlan feszültségeket eredményezett. Az a tény, hogy nem szocialista eszmeiségű művek is megjelennek, szintén téves nézeteket szült. A művészi életben egyes körök ezt az „ideológiai status cfuot” konzerválni igyekeztek „irányzatonként! szerveződés” formájában, ami szemben állt azzal a hatalmi törekvéssel, hogy a szocialista világnézet számára megnyerje az alkotókat.

„A művészi pártosság történelmi tartalma” helyes értelmezése szintén vitatott téma maradt. E fogalmat „történeti kategóriaként” kell szemlélni — állapította meg a Munkaközösség. — Az adott történelmi periódusban a pártosság követelménye az, hogy az író „pártosan foglaljon állást az alapvető társadalmi kérdésekben: a szocializmus és a kapitalizmus harcában a szocializmus mellett, a felszabadulásukért harcoló népek és a gyarmati rendszer küzdelmeiben a felszabadulásukért harcoló népek mellett, a béke és háború erőinek világméretű viaskodásában a béke erői mellett”. A pártosság mellett az írói „elkötelezettség” fogalma is tisztázásra szorult. Egyes írók ugyais — itthon és külföldön — „a haladás különböző fokain és tartalmaival, lényeges társadalmi-politikai vagy etikai értékek mellett kötelezik el magukat, elítélik a kapitalizmust, de tartózkodók a megvalósuló szocializmussal szemben is”. Ez az „elkötelezett” ars poetica a mai viszonyaink között „a pártos irodalom és művészet elvének a közvetett hatását” mutatja, s így „közvetett termékei és tartalékai is a pártos művészetnek”. Ez az alkotói magatartás ugyanakkor „az ellenzéki magatartás lehetőségeit is magában hordja”; s ezért a velük való eszmei konfontrációt állandósítani kell.

A békés egymás mellett élés körülményei között a filozófiai és művészeti-irodalmi dekadencia „az ideológia osztályharc egyik legexponáltabb kérdése” lett. A dekadencia eszmei és művészi megnyilatkozásaiban ugyanis „tagadja a valóság megváltoztatására vállalkozó értelmes emberi cselekvést, vagy nem vesz tudomást annak lehetőségéről”, „legjobb” esetben „a hiábavaló küzdelmet avatja hősiességé”. Hazai talajon „a társadalmi ellentmondások és az eszmei bizonytalanság mellett” a provincializmus és kozmopolitizmus szüli a dekadencia termékeit. E jelenségek ellen „érdemi bírálatokkal” kell felvenni a harcot, mert az alkotók részéről általában nem tudatos a tartalmi-világnézeti eltévelyedés, s a közönség is csak érvekkel győzhető meg. A marxista esztétika és művészetelmélet művelői és a kritikusok e feladatuk teljesítésében azonban nem álltak a helyzet magaslatán — állapította meg a dokumentum. Egyes esetekben „összemossa az értékrendet, nem vonja meg vagy éppenséggel feloldja a határokat a pártosság és az elkötelezettség, a szocialista és a polgári tartalom, illetve az elkötelezettség és a dekadencia között”. Ennek következménye az, hogy „az irodalmi-művészeti élet negatív jelenségeire a politika kényszerül felhívni a figyelmet”.

A közönség ugyanakkor egyre inkább cselekvő és közvetlen tényezőjévé válik a művészeti életnek — mondja a Munkaközösség értékelése. Egy részük „elveti a művészetek osztályszempontú szemléletét”, a másik — a nagyobb — részük „társadalmi, ideológiai összefüggések és igények jegyében szemléli és vitatja az irodalom és művészet ügyét”. Ez utóbbiak között sokan negatívan ítélik meg az irodalom és film társadalomkritikai megnyilatkozásait. Elvi kérdés ugyanakkor az, hogy mi is „a szocializmus érdekeit szolgáló” társadalombírálat. Ebben nézeteltérések vannak közönség, kritika és politikai fórumok között. A közönséggel kapcsolatos probléma az ízlés, illetve annak művészi „kiszolgálása”. Tömege van a „kispolgári ízlésnek” és a „művészi arisztokratizmusnak” egyaránt. Külön problémát jelentenek „a művészetek élvezetébe újonnan bekapcsolódó paraszti és más rétegek” igényének, ízlésének kielégítése. Kultúrpolitikai feladat e helyzet „tudományos igényű, a szociológia eszközeit is felhasználó felmérése” s ennek alapján „a műsor- és terjesztési politika” alakí968