Életünk, 1981 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 11. szám - Fülöp Gábor: Fogantatás, csodapapucs (versek)

konszolidáció folyamatában a Magyar Szocialista Munkáspárt 1958 nyarára jutott el a művelődés-politikai — benne az irodalomra és művészetre vonatkozó — irányelvek megfogalmazásáig.

A párt a kulturális forradalom, „a szocialista kultúra megteremtéséért vívott harc” feladatát tűzte ki célul. Ennek nehézségét abban is látta, hogy „az értelmiségnek csak egy része tette magáévá a marxizmus-leninizmus világnézetét”; s e megállapítás érvényes volt az írókra is. Tőlük tehát szocialista eszmeiségű műveket várni nem lehetett. A velük kapcsolatos magatartásra vonatkozóan az irányelvek „az eszmei b.efolyásolást” tekintette követendő útnak: „a marxizmus-leninizmus tanításának és az erre épülő pártpolitikának szüntelen magyarázását, a káros, ellenséges nézetek elleni eszmei harcot”. A születő művek megítéléséről pedig azt mondta, hogy „nyilvánosságot biztosítunk jószándékú, a népi demokrácia iránt lojális, de nem szocialista alkotásoknak és állásfoglalásoknak is”. Feladatul pedig azt adta, hogy a kultúra minden területén — a kapott „vezérfonal” alapján — dolgozzák ki részletesen a saját tennivalóikat. (Az MSZMP művelődési politikájának irányelvei. 1958. 7—8. sz. 116—151.)

Az irodalom és művészet elvi-esztétikai problémáinak marxista megválaszolására a párt központi bizottsága „Kulturális Elméleti Munkaközösséget” hívott életre. A Munkaközösség 1958 nyarán tette közzé első állásfoglalását „A népi írókról”, s ebben történeti értékelést adott a népi írói mozgalom politikai, ideológiai tevékenységéről; melynek aktualitást az 1956-ban újjáéledt „harmadikutas” nézetek és politikai csoportosulások adtak. Ennek irodalmi hatása a népi írókra irányuló kutató munka fellendülése lett; továbbá az elevenebb kritikai tevékenység kibontakozása. Az irodalomkritika eredményeiről és hiányosságairól a Munkaközösség 1961-ben „téziseket” tett közzé. Megállapítása szerint a marxista irodalomkritika „nagyot fejlődött” és „számottevő eredményeket” ért el „Lukács György és követői revizionista esztétikai koncepciójának bírálatában, a ,népi írók’ harmadikutas, nacionalista nézetei s egyéb polgári, kispolgári irodalmi irányzatok értékelésében, a ,modernség’ cégére alatt felbukkanó irracionalista, dekadens tendenciák leleplezésében, ... a sematizmus elleni harcban, ... a szocialista realizmus differenciáltabb értelmezésében”. „Fogyatékosság”-ként sorolta fel az eszmei harc elől való kitérést, a polgári objektivizmusnak tett engedményt, az írói őszinteség esztétikai elvvé nyilvánítását, a művek eszmei tartalmának és esztétikai értékének különválasztását. Feladatul pedig azt adta, hogy a kritika „összetettebben, dialektiku- sabban vizsgálja” mind a múlt irodalmában, mind a nem marxista szemléletű írók műveiben „fellelhető értékeket”; valamint erősítsék és szélesítsék „a szocialista irodalom és minden haladó szándékú, realista törekvésű irodalom szövetségét”. (Irodalomkritikánk néhány fogyatékosságáról. A MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Kulturális Elméleti Munkaközösség tézisei. 1961. 2. sz. 50—70.)

A Társadalmi Szemle — közvetlenül 1956 után — esztétikai-kritikai tevékenységének középpontjába Lukács György addigi elméleti írásait állította. Szigeti József több tanulmányban bírálta Lukács György 1945 után közölt — s az előző fejezetben álltalunk is vázolt — írásait. A „nagy realizmus” elméletének elemzése során vált nyilvánvalóvá, hogy sok alapvető esztétikai fogalom pontos megfogalmazására van szükség. Kritikai és elméleti Írások sora jelent meg a Társadalmi Szemlé-ben is a realizmus, a tükrözés, a szocialista realizmus, a modernség, az irányzat, a módszer, a stílus s más fogalmak tisztázásának igényével. A Munkaközösség a viták összefoglalásaként és újabb viták alapjának szánva 1965 májusában tette közzé újabb állásfoglalását „A szocialista realizmus” címmel. A bevezető rész a fogalom eredetét, a dogmatikus és revizionista torzításokat, a „nagyrealizmus”, a „parttalan realizmus” és a „stil-realizmus” elméletét ismertette. A második fejezet — „A szocialista realizmus korszerűsége” címmel — az irodalomnak, illetve írónak a valósághoz, a világnézethez, a tömegekhez, a párthoz, a politikához való viszonyát taglalta. A befejező részben a kutatás irányaira és feladataira adott útmutatás a Munkaközösség.

A szocialista realista irodalom elméleti fejlődésének útját vázolva rámutattak

966