Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)

is; anyám meg nadrágokat varrt konfekcióban egy Teleki téri zsibárusnak. Az én első, fcszlányos emlékeim a dunavecsei földes 'parasztszobához fűződnek, s anyai nagy­anyámhoz. Aztán meg pesti albérletekhez; még üzlethelyiségben is laktunk Erzsébe­ten. Itt van aztán valami, aimi nem tipikus. Apai nagyanyám, aki anyámat akkortájt látni sem akarta, engem — első, és sokáig egyetlen unokáját — mégiscsak elfogadott. Időnként értem küldött, otthoni gönceimből kivetkőztetve valóságos „kis herceget” csi­nált belőlem, s idomításra fogott. Ilyenkor egy darabig „úrigyerek” voltam, cipelt magával a barátnőihez, így kellett bemutatkoznom: ajtai Száraz Gyurika vagyok... Aztán egyszer csak zutty! — vissza a régi göncökbe és a pincelakásba. Volt úgy, hogy egyik nap még illedelmesen vártam az ebédlőasztalnál, hogy a „lány” behozza a le­vest, másnap pedig már odahaza hallgattam az emeleti szakácsnőt, amint anyámnak meséli, hogyan bánt ki a „szekánt” nagyságával: mielőtt beadtam a levest, jól bele­köptem, nesze, zabáid!... Volt olyan is, hogy anyámmal a Fery Oszkár utcai roham­konyháról hoztuk az ebédet... Tudod, mi volt a rohamkonyha ? Inségkonyha, a szé­kesfőváros tartotta fenn; akik helyben ették a kosztját, azok voltak a „nagymenők”; aki hazavitte, azért vitte, mert odahaza az egy porció többfelé osztódott... No, men­tünk az Alkotás utcán, anyám kezében az ételhordó, és jött szemben az apám öccse, akkor már fiatal hadnagy, egy nővel a karján. Nem volt rossz fiú különben, „úrifiú” korszakomban ő vitt először az állatkerfbe, s boldogan baktattam mellette, örültem, hogy nekem közöm van ehhez a kardos, csákós tüneményhez... Akkor is kiabálni kezdtem, át a túlsó oldalra, ő meg oda se nézve vitte a nőt szapora léptekkel. Én meg nem értettem, anyám miért ránt vissza, nehogy utána fussak... Érdekes különben: szerettem a nagyanyámat. Az a fajta volt, akit „jukker-asszonynak” neveztek, akkor­tájt még mindig nagyon szép, nemcsak emlékezetem, de a régi képek tanúsága sze­rint is. Konok antiszemitizmusa később konok németgyűlöletben oldódott, 44-ben zsi­dókat bújtatott, még illegalitásba kényszerült féltestvéremnek, kommunista bátyám­nak is felajánlotta a menedéket, hogy 45 után éppoly konok hívévé váljék Mindszenty- nek. Egy év alatt roppant össze aztán; utolsó hónapjaiban anyám ápolta, ez a furcsa elégtétel megadatott neki ... Nekem az anyám faluja és Budapest volt a gyerekkor, Rozsnyó és Krasznahorka a távoli, szép mesevilág. Apám Csehszlovákiában katona- szökevénynek számított, még látogatóba sem térhetett haza. Gondolhatod, rám több­szörösen hatott az iskolai „hazafias” nevelés. Gyűlöltem csehet, szerbet, oláhot, hittel hittem a „Nem, nem sohá”-t. A bátyám, akkor mór a maga gazdája, ifjúmunkás a Schmolka-gy árban, éppen pacifista korszakát élte — egyszer anyámat irgalmatlanul le­tolta, mert dugós fapuskát látott a kezemben —; de még ő is olyan könyveket hozott nekem olvasásra, mint az Elnémult harangok, benne a szocdem könyvtári körpecsét­tel; pár évvel később már a Cserépfalvi-féle Csendes Don-1 kaptuk tőle; akkor már háború volt, s anyámat a könyv inkább megrémítette, én meg főként az olyan része­ket kerestem benne, mint a lengyel szolgáló megerőszakolása... Apámat 'katonának vitték a felvidéki visszacsatolásnál, mi a háziúrék rádióján hallgattuk a közvetítést a rozsnyói bevonulásról, anyám sírt, én pedig másnap az elemiben megvertem egy osz­tálytársamat, mert Cseh-nek hívták... Amikor először mehettem Rozsnyóra, „cselák rabságból szabadult” unokatestvéreim látványa éppoly bűvöletbe ejtett, mint Krasz­nahorka „büszke vára”. Rozsnyó épp a nyelvhatáron van, lefelé csupa magyar, föl­felé csupa szlovák falu. Amikor végleg odaköltöztünk, semmi bajom nem volt a szlo­vák osztálytársakkal. Nekem ők a pesti irredenta szobor kis „tót” fiúcskája voltak, aki védelmet keresőn simul a fájdalmas Hungária testéhez. Láttam aztán: nem na­gyon lelkesednek, s a magyaroknál sem tapasztaltam az enyémhez hasonló extatikus érzelmeket. A felnőttek beszélgetéseiben pedig rendszerint „bezzeg”-gel kezdődött az, hogy „a csehek alatt...” Nem kis meglepetéssel hallottam, hogy nagyapám sírjánál — a testét 1916-ban hazahozták a galíciai harctérről — „a csehek alatt” minden halot­tak napján katonai díszőrség állt, tiszteletadásul a világháborúban elesetteknek... Ba­rátkoztam a szlovák fiaikkal, s később „szüzességem” eléggé korai elvesztését is szlo­vák kislánynak köszönhettem. A valóság lassan legyűrte a szólamokat. Apám a front­szabadságokról háborús csömört és németgyűlöletet hordott haza, s tudtam már tőle, 416

Next

/
Oldalképek
Tartalom