Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Zelei Miklós: A leghosszabb híd (beszélgetés Száraz Györggyel)
is; anyám meg nadrágokat varrt konfekcióban egy Teleki téri zsibárusnak. Az én első, fcszlányos emlékeim a dunavecsei földes 'parasztszobához fűződnek, s anyai nagyanyámhoz. Aztán meg pesti albérletekhez; még üzlethelyiségben is laktunk Erzsébeten. Itt van aztán valami, aimi nem tipikus. Apai nagyanyám, aki anyámat akkortájt látni sem akarta, engem — első, és sokáig egyetlen unokáját — mégiscsak elfogadott. Időnként értem küldött, otthoni gönceimből kivetkőztetve valóságos „kis herceget” csinált belőlem, s idomításra fogott. Ilyenkor egy darabig „úrigyerek” voltam, cipelt magával a barátnőihez, így kellett bemutatkoznom: ajtai Száraz Gyurika vagyok... Aztán egyszer csak zutty! — vissza a régi göncökbe és a pincelakásba. Volt úgy, hogy egyik nap még illedelmesen vártam az ebédlőasztalnál, hogy a „lány” behozza a levest, másnap pedig már odahaza hallgattam az emeleti szakácsnőt, amint anyámnak meséli, hogyan bánt ki a „szekánt” nagyságával: mielőtt beadtam a levest, jól beleköptem, nesze, zabáid!... Volt olyan is, hogy anyámmal a Fery Oszkár utcai rohamkonyháról hoztuk az ebédet... Tudod, mi volt a rohamkonyha ? Inségkonyha, a székesfőváros tartotta fenn; akik helyben ették a kosztját, azok voltak a „nagymenők”; aki hazavitte, azért vitte, mert odahaza az egy porció többfelé osztódott... No, mentünk az Alkotás utcán, anyám kezében az ételhordó, és jött szemben az apám öccse, akkor már fiatal hadnagy, egy nővel a karján. Nem volt rossz fiú különben, „úrifiú” korszakomban ő vitt először az állatkerfbe, s boldogan baktattam mellette, örültem, hogy nekem közöm van ehhez a kardos, csákós tüneményhez... Akkor is kiabálni kezdtem, át a túlsó oldalra, ő meg oda se nézve vitte a nőt szapora léptekkel. Én meg nem értettem, anyám miért ránt vissza, nehogy utána fussak... Érdekes különben: szerettem a nagyanyámat. Az a fajta volt, akit „jukker-asszonynak” neveztek, akkortájt még mindig nagyon szép, nemcsak emlékezetem, de a régi képek tanúsága szerint is. Konok antiszemitizmusa később konok németgyűlöletben oldódott, 44-ben zsidókat bújtatott, még illegalitásba kényszerült féltestvéremnek, kommunista bátyámnak is felajánlotta a menedéket, hogy 45 után éppoly konok hívévé váljék Mindszenty- nek. Egy év alatt roppant össze aztán; utolsó hónapjaiban anyám ápolta, ez a furcsa elégtétel megadatott neki ... Nekem az anyám faluja és Budapest volt a gyerekkor, Rozsnyó és Krasznahorka a távoli, szép mesevilág. Apám Csehszlovákiában katona- szökevénynek számított, még látogatóba sem térhetett haza. Gondolhatod, rám többszörösen hatott az iskolai „hazafias” nevelés. Gyűlöltem csehet, szerbet, oláhot, hittel hittem a „Nem, nem sohá”-t. A bátyám, akkor mór a maga gazdája, ifjúmunkás a Schmolka-gy árban, éppen pacifista korszakát élte — egyszer anyámat irgalmatlanul letolta, mert dugós fapuskát látott a kezemben —; de még ő is olyan könyveket hozott nekem olvasásra, mint az Elnémult harangok, benne a szocdem könyvtári körpecséttel; pár évvel később már a Cserépfalvi-féle Csendes Don-1 kaptuk tőle; akkor már háború volt, s anyámat a könyv inkább megrémítette, én meg főként az olyan részeket kerestem benne, mint a lengyel szolgáló megerőszakolása... Apámat 'katonának vitték a felvidéki visszacsatolásnál, mi a háziúrék rádióján hallgattuk a közvetítést a rozsnyói bevonulásról, anyám sírt, én pedig másnap az elemiben megvertem egy osztálytársamat, mert Cseh-nek hívták... Amikor először mehettem Rozsnyóra, „cselák rabságból szabadult” unokatestvéreim látványa éppoly bűvöletbe ejtett, mint Krasznahorka „büszke vára”. Rozsnyó épp a nyelvhatáron van, lefelé csupa magyar, fölfelé csupa szlovák falu. Amikor végleg odaköltöztünk, semmi bajom nem volt a szlovák osztálytársakkal. Nekem ők a pesti irredenta szobor kis „tót” fiúcskája voltak, aki védelmet keresőn simul a fájdalmas Hungária testéhez. Láttam aztán: nem nagyon lelkesednek, s a magyaroknál sem tapasztaltam az enyémhez hasonló extatikus érzelmeket. A felnőttek beszélgetéseiben pedig rendszerint „bezzeg”-gel kezdődött az, hogy „a csehek alatt...” Nem kis meglepetéssel hallottam, hogy nagyapám sírjánál — a testét 1916-ban hazahozták a galíciai harctérről — „a csehek alatt” minden halottak napján katonai díszőrség állt, tiszteletadásul a világháborúban elesetteknek... Barátkoztam a szlovák fiaikkal, s később „szüzességem” eléggé korai elvesztését is szlovák kislánynak köszönhettem. A valóság lassan legyűrte a szólamokat. Apám a frontszabadságokról háborús csömört és németgyűlöletet hordott haza, s tudtam már tőle, 416