Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XI.

Kaim nem engedték követnem Lehel Ferenc monomániáit, legfeljebb irigyelhettem. És még mindig nincs vége ennek a rút gondolatmenetnek. Még mindig, egyre öregebben, de kitartó nosztalgiával gondolok arra a lehetetlenségre, hogy minden elém kerülő írást, rajzot, képet és más bomlásterméket megkritizáljak, de hát ez maga a nyers ostobaság! Az ember elvégzi úgyis belülről és „nesz nélkül” a szelekciókat, és magam sem csinálhatom máskép. Amit más ír vagy fest, legyen az ő baja, ne az enyém. Van éppen elég másfajta szomorúságom.

Kora fiatalságom két tanúja halt meg: hosszú évekkel ezelőtt Karinthy Gábor és most Kosztolányi Ádám. Legalább ötven éve, hogy Gábor az Orczy-út 36. szám alatti lakásunk barna cserépkályhájához támaszkodva „mondta a magáét” szellemesen és bájos mosolyával, kis „dilin ossággal”. Majd néhány évtizeddel később az egykori Fővárosi Könyvtárral szemben várakoztam a 16-os villamosra a Baross utcában, és látom, hogy ott áll Gábor a meleg tavaszi napon hosszú, meleg télikabátban. A Kálvária tér felé mentem volna, és megkérdeztem Gábort, hogy ő is a 16-os villamosra vár? Igen, mondta. Te is a Kálvária tér felé jössz? — kérdeztem. — Nem, az ellenkező irányba megyek — mondta. A Kálvin tér felé. De hát az a túloldalon megy, ott van szemben a megállója — mondtam én. — Nem tesz semmit, válaszolta Karinthy Gabi, én mégis ezen a vonalon megyek! Ez lehetett életem első szürrealista leckéje, és szegény Gabi hosszú betegségének a kezdete... 1931 nyarán Balatonlellén néhány „aranyiifjú”-val együtt kiültünk — úgy emlékszem — egy Bagi nevű csárda udvarán felállított lócák valamelyikére, mert egy fiatal, vonzó „angol nő” énekelt ott chansonokat. Mellettem Kosztolányi Adám ült, aki méltóságteljesen felállt, odament az „angol nő” elé és kétszer arcul köpte. Nem tudni miért, és csak a későbbi jövő igazolta vissza ezt a szép gesztusát. Az „angol nő” nekem valahogy nagyon ismerősnek tűnt, ami nem csoda, hiszen felettem járt egy évvel az Iparművészeti Iskola grafikai tagozatára. A Bagi csárda tulajdonosának volt egy szelídített rókája, aki — éppen úgy, mint kutya kollégái — asztalunkhoz jött élelmet tarhálni. Kár, hogy olyan büdös volt.

Azon a nyáron szerettem volna a teljesen kiélvezhető nyári vakációt összeegyeztetni a válágforradalommal, de ez a dolog valahogy nem ment. Így hát őszszel visszaindultam kiinduló pontomra: az Iparművészeti Iskola másodéves növendékeképp. Ott egy nagyon szép, fiatal első éves lányt láttam meg, aki igen nagy svádával válaszolt egy Fery Antal nevű, harmadéves grafikus improvizált felköszöntőjére. Ma sem felejtettem el Szántó Piroska enyhén raccsoló válaszbeszédét. Szántó Piroska kitűnő állat-rajzoló volt már akkor is. Szép arcú lány volt, és mint minden szép arcú lány, erős hatást gyakorolt rám. Érzelmi múltam nem szűkölködött a szép aroú lányok hatásában. Valahogy ma sem vagyok másképp; így konzerválom fiatalságomat. Tizennyolc és harmincnyolc év között mindig akadnak olyan arcok, akiken megnyugodhat sóvár tekintetem. A jelszóm elég vulgáris: „a szépség mindenek előtt!” Változatlanul merem hinni, hogy van valami vonzó a fiatalságban és szépségben, hát nem különös ez? öregnek jó vagyok magamnak is. Lehet, hogy nem valami nívós és etikus frázisokat puffogtatok, de aki betegsége miatt nem sokat engedhet meg magának, mint én, az elviocelődhet mindenféléről. A bölcsességet nem az én asztalomra szervírozták, de nem ám! A halálfélelem ül velem szemben, olyan megingathatatlan nyugalommal, mint fiatalabb éveimben az életfélelem. Tele voltam várakozásokkal ... Mindig valamire vártam, néha csak az „idők múlására” .., Nősülésre, gyerekre, unokára és utazásokra, és ösztönzésekre a munka felé. Ma már eltemettem a festőt magamban, de ezt már többször közöltem azokkal, akikről fel840