Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Vattay Elemér: Bálint Endre montázsalbuma - 1959. Párizs
VATTAY ELEMÉR Bálint Endre montázsalbuma 1959- Párizs „Gondolkodom elmúlt napok felől, régmúlt időknek esztendőiről" 76. Zsoltár Bálint Endre ír. Bálint Endre fest. Bálint Endre ragaszt. Pierre Emmanuel ans poétikájának három sarokköve: szimbólum; töredék; közhely. — A szimbólumához nem kell magyarázat, a képzettársítás minden mű alapja. — A töreked ék-én nem a mesterkélten, szándékosan szét- ás darabokra tördelt művet érti, hanem a nyitvamiaradtat, a ránk várót, a megfejtendőt, azt, amiről Bálint Endre a kataláni múzeum freskói kapcsán ír: a fragmentá- list. — A közhely pedig olyan emelkedettséget, a szavak olyan tisztaságát je’enti, ahol minden szó visszanyerte igaz jelentését. Hallgatlak. Nézlek. Szeretlek. Félek. Szenvedek. Vétkezem. Bálint Endre ír, fest, ragaszt. Ha ragaszt, nem kell fogalmazni, és nem alkalmazza festésizetónek reneszánsz gondját. Ha ragaszt, kötetlenül gondolkodik. Ha ragaszt, asszociál. F rag men tu m-szi mbólumait újság-közhelyekből építi biblikus veretűvé. „Fragmentumokban lélegzik”, egy ütemben a katalán freskókkal. Montázsai megfagyott apokaliptikus pillanatok. Szájuk van és nem szólnak, szemük van lés nem látnak, fülük van 'és nem hallanak és lehelet sincsen már szájukban. Balról ezren hullanak el és jobbról tízezren. Elsőszülött csecsemők halnak meg. — Száguldanánk ki a világból, de egy ibolyakék visszahív, egy angyal virágot hoz, tenyerén hord, hogy kőibe ne üssem lábam. És mi ezernyi vétkünk közül eggyel-eggyel mégis halálra sebezzük a felénk repülőt. Tetanusz-ívű görcsében még átszúrjuk. A gonosz mumifikálódik. Atomkereszt, Rossz pásztor, Sodorna, katonasírok, megölt gyerekek. Utána évezredek óta az édes-édes üres szánakozás. Uniformalizált, kopasz lelkünket, tar 'tehetetlenségünket „moshatja vér is, ilyenek vagyunk” (József Attila). Az üres cselekvésképtelenség stroncium-ha- muja rakódik ránk „mint a guanó, keményen vastagon”, félelmetes halott egyensúlyban az élő bosszú áldozatainak sírjaival. Sem múlt, sem jövő, de már rabszolgaság sincsen. Látszat balance, mert „Ki kézben tartja az igazság mértékét” észrevétlen teszi. Mi, mert az észrevehetetlenben bízni nem merünk, széthasadt tudattal félünk a késtől, fogaink összetöretésótől. Félünk a nappal repülő nyíltól, az éjjeli rémtől. Félünk a ragálytól, mely nappal pusztít, a haláltól, mely homályban jár. Elvesztettük a freskók időtlen szemlélődését, hol ezer év annyi, mint a tegnapi nap. De egyszeresek mégis beúszik egy álom. Egy furcsa, különös álom a temetőkről, ahol zúzott arccal, száradt torokkal már ismét lehet álmodni 836
