Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Simonffy András: Kompország katonái III. (történelmi kollázsregény)
dúljon ki laktanyáiból, a németeket szívélyesen kell fogadni stb. Álmunkban sem gondoltunk arra, hogy mindez Horthy tudtával, beleegyezésével történik. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy el vagyunk vágva Budapesttől. Az is sejthető volt, hogy ezt a zárat a németek egyhamar nem oldják föl, egyszerűen nem volt elegendő fegyveres erejük az ország teljes megszállására. Ekkor és így nyílt mód sokkal komolyabb ellenállásra, semmint holmi helyi, laktanyai csetepatéra ... Hadtestparancsnokom, Farkas Ferenc elé tettem a Szolgálati Szabályzatot. Felolvastam neki, hogy ha egy csapatrészt elvágnak magasabb parancsnokától, akkor az elvágott csapatok rangidős parancsnoka köteles átvenni a parancsnokságot az elvágott alakulatok fölött, és köteles saját felelősségére az adott helyzetnek megfelelően intézkedni. Elképzelésem a következő volt: a Tiszától keletre eső országrészben rekedt két hadtestparancsnok, a debreceni (Farkas Ferenc) és a kolozsvári (Veress Lajos). Ungvár—Munkács—Beregszász térségében, tehát a Kárpátalján frissen mozgósítva, felfegyverezve, bevetésre készen már ott állomásozott a (későbbi Dálnoki Miklós-féle) 1. magyar hadsereg. Több mint kétszázezer ember. Budapesten, a német megszállás előtti hetekben még éppen azon huzakodtak, hogy ki legyed ennek az új hadseregnek a parancsnoka. Aztán gyorsan kinevezték Ná- day tábornokot, de a német Tisza-zár miatt ő már nem tudott eljutni hadseregéhez. Farkas Ferencnek vagy Veress Lajosnak (miután eldöntötték, hogy ki közöttük a rangidősebb) az adott helyzetben joga, sőt kötelessége volt átvenni a parancsnokságot az 1. magyar hadsereg felett is. És kötelessége volt ellenállni a német megszállásnak, ugyanis a megszállás eltűrésére vonatkozó parancs (éppen a német zár miatt) nem érkezett el hozzájuk. Világos? Tehát adódott egy olyan pillanat, egy olyan helyzet, amikor éppen a Szolgálati Szabályzat szellemében, éppen a kormányzóra mint legfőbb hadúrra tett eskünek megfelelően ennek a két magasrangú tisztnek kötelessége lett volna ellenállni, azaz keletről megtámadni a megszálló német erőket, és mert a Kárpátok északkeleti lejtőin az oroszokkal gyenge harcérintkezésben ott álltak az úgynevezett „megszálló alakulatok”, rajtuk keresztül megvolt a lehetőség arra is, hogy érintkezésbe lépjünk a velük szemközt álló szovjet erők parancsnokságával. Első hallásra talán mindez fantazmagóriának tetszik. De állítom, hogy reális lehetőség volt, méghozzá olyan lehetőség, amely a háború befejezésének napját is előbbre hozhatta volna. Olyannyira reális lehetőség volt, hogy Farkas Ferencnek is tetszett a gondolat. Farkas akkoriban liberális szellemű, józan gondolkodású tiszt volt, és világosan látta, hogy a németek elvesztették a háborút, s azt is tudta, hogy a németek oldalán a vesztünkbe rohanunk. Tudta, hogy előző nap ünnepély helyett felfegyvereztem embereimet, fíelyeselte. De most ez sokkal félelősségteljesebb lépésnek ígérkezett. Ha valaki olyan magasrangú tiszt, mint ő, óhatatlan, hogy el ne képzelje magát, ahogy hófehér paripán — felszabadítóként — esetleg most ő vonul be a fővárosba, ez alkalommal nem Siófok, hanem Kelet felől... Aztán Farkas Ferenc meghátrált a felelősség súlya elől. Rájött, hogy a kolozsvári hadtestparancsnok, Veress Lajos altábornagy nála két rangszámmal idősebb, így ő hivatott az intézkedésre. Nem hagytam annyiban a dolgot. Rábeszéltem Farkas Ferencet, hogy vegye fel az érintkezést Veress Lajossal. Magam álltam a géptávíróhoz. Sikerült két óra múlva személyes találkozót létrehoznunk félúton, Nagyváradon. Farkassal én mentem. Veress is hozott magával egy vezérkari tisztet. Hamar megegyeztek. Veress Lajos vállalta a feladatot; Farkas Ferencet azonnal megbízta a gazdátlan 19
