Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XII.
be Rum községből a zsennyei művésztelep udvarára és ez a homokfutó visszavitt gyermekkoromnak egy másik felejthetetlen világába: Nagyibörzsönybe, ahová apám vitt le nagybátyjáéhoz, akik közül Dávid bácsinak is volt egy sárga színű homokfútója a fészerben, és én naponta ültem fel rá, kihúzva az ostort tartójából és eláimodoztaim arról, hogy a két ló előttem van és elhúzza a kocsit Vámosmikoláig. Valójában a kocsi körül birkák bégettek. A zsennyei festőkollégák meglehetősen bizalmatlanul fogadtak már az első ottlétemkor: egy „Európai Iskolás” bizonyára semmi jót nem ígérhetett 'és egy nagyon befutott, azóta elhalt szobrász nem is viszonozta köszönésemet. De hát lén dolgoztam, és vártam feleségem telefonját, hogy megérkezett-e már az útlevelem. Természetesein Párizsba készültem, immáron harmadszor, de legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy az egy-fcét hónapra tervezett útból öt és negyed év lesz. Annyi volt. Igaza van azoknak, akik festészetemből később kiéreztek bizonyos nosztalgiákat: Börzsöny, Józsefváros, Népliget, Szentendre és Zsennye balzsamai szaturálták álmaimat — minek is tagadnám? Kilenc párizsi tartózkodás és a fizikai „lerobbanásom” után már nincs igazi Pár i zs-v ág yarn, de annál inkább fiam és unokám utáni vágyaim vannak. Mondhatnám, vigaszul: fiamék színháza, az a bizonyos „Squat theatre” sikeresen vette a kanyart és alkalmunk is adódott produkcióikat jól megnézni és követni a sikereiről híreket adó publikációkat. Nem mondom; nagyon jó érzés, de ha Eszter unokámat megcsókolhatnám ebben a pillanatban, sok mindent elfelejtenék életem zavaró tartalmaiból. Egy konzervatív művész, mint amilyen én vagyok — (vagy voltam) —'büszke lehet arra, hogy azért valamit megért mások törekvéseiből, szókéból, akik, hogy úgy mondjam, a „dogog mélyire néznek”. Egész fiatalon; Kassák bűvöletében a „Tisztaság könyve” segítségével találkoztam azzal a valamivel, aminek akkor még nem tudtam nevet adni, és mire már nevet adhattam volna, megjelent a maga méltóságteljes komorságával Füst Milán a „Változtatnod nem lehet” kötetével ami ma is szinte a sírásig meghat, ha újra olvasóik belőle. 1936-ban, amikor bal tüdőm kilukadt, három verses könyvet hoztam magammal ide: a „Nagyon fáj”-t, a „Változtatnod nem lehet”-et és egy Szabó Lőrinc kötetet. Bevallom, hogy sok más hatás mellett a „Csodálatos halászat” című képemet meghatotta Füst Milánnak az a mondata, hogy „Egy csarnok felét láttam”... Bizonyára nagy félreértés uzánmazhat abból a hitemből, hogy számomra Weöres Sanyika még mindig a „fiatal” költő-nemzedék tagja, akárcsak Tandori Dezső, és így hát nem csoda, ha olykor azt akarom mondani, hogy mi: „fiatal művészek”. Hatvanhatodik évemet taposom és micsoda szégyenteljes ötleteim vannak, mivel még mindig fülembe motoszkál Kállai Ernő erősen kritikus kritikája 1938-ból, amikor is azt írta: „semmi baj, hiszen egy huszonnégy éves fiatalemberről van szó”. Semmi baj? Dehogy is nem. Hatvanhat leszek októben 27-lén. Ezt közhírré teszem, mert a művészeti kézikönyvek és lexikonok legalább annyit tévednek, mint amennyit én szöktem. De én legalább tudatlan vagyok. Az írógépem sok mindent kibír; legalább annyit, mint mások szeretető. De vannak e vajon szavaim a valóban fiatal művészek közléseihez? Értem-e vagy érzem-e érintettségük mélységét, értelmét, értékét, tartalmát és formanyelvük irányát? Bizony, hogy értem és meg tudom még különböztetni a valódit a „mache”-tól, és ez a tudat örömmel tölt el. Nem vagyok ellenség, csak kiváncsi néző vagyok, aki csak akkor dühöng, ha be akarják csapni! Mert ilyen is van. Meg azután vannak elfogultságaim: nem szeretem a szürnaturalizmust és annak semmilyen változatát. Nem olyan nagyon régen olvastam egy kis glosszát az Élet ás Irodalom-lbae, bizonyos kritikai pozícióból, az ott közölt 935
