Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - Simonffy András: Kompország katonái X. Moszkvai kártyalapok (1) (történelmi kollázsregény)
veszik komolyan sem őt, sem a budapesti Magyar Frontot, amelynek képviseletében jött. Most a jelek arra mutattak, hogy minden rendben van. — Másnap újra kocsival indultatok tovább? — Bukarestbe. Megintcsak a színeiről tudok mesélni neked, mert hogy apád kivel mit és miért tárgyalt, azit nem tudom. Bukarestben egyenesen a városparancsnokságra vittek bennünket. A fogadtatás itt is kedves, szívélyes volt, s mert dél felé érkeztünk, mindjárt terített asztalhoz vezettek bennünket. Még arra is emlékszem, hogy itt hidegbüfé volt... Aztán a várost mutogatták, hogy pontosan miért, azt nem tudom, talán várni kellett valamiféle beérkező parancsra; gyönyörű szép napfényes őszi idő volt, az a fajta, amikor még melegít a nap, lekívánkozott rólunk a kabát. A szállásunkra egy szovjet alezredes kísért aztán bennünket, nem emlékszem már a szálloda nevére, de elegáns központi szálloda volt. Na, erre az alezredesre is élénken emlékszem. Egyrészt azért, mert — addig szokatlan módon — jobbról-balról belénk karolt, s közben elmondta, hogy négy nyelven beszél, hogy mennyire szereti a magyar zenekultúrát, s hogy ő már a cári hadseregben is tiszt volt, de átállt a vörösök oldalára. Tábornokká nevezték ki, aztán civil foglalkozást kellett vállalnia, de most, hogy hazája történelmének legnagyobb honvédő háborúját vívja, rá is szükség lett újból, s hogy most alezredesiként szolgál a vörös hadseregben . .. Na, mindez azért érdekes, mert végül is ezek az arcok, ezek a figurák, ezek a kis epizódok kezdték kitölteni, benépesíteni azt a hatalmas űrt, amit a propaganda-sémák elfedtek addig előlünk. (Abban sem vagyok biztos, hogy vajon nem így van-e ma is, fordított előjellel.) A lényeg: egy volt cári tiszt kísért haza minket a szállásunkra 1944 novemberében, Bukarest sikátorain át. Egy szellemes, művelt akkori alezredes, aki bizonyára hányódott eleget az életben, de mert elsősorban hazája sorsa érdekelte, halvány szikráját sem fedeztük fel annak, hogy ő, aki tábornok is volt már ebben a hadseregben, most alezredesként, rangban jóval lejjebb, sérelmeket vagy tüskéket hordozott volna. A hazája védelméről van szó, mondta, halálos veszedelemben volt a hazája, s ilyenkor lényegtelen, hogy ki volt ő azelőtt, s milyen rangban szolgált. Apádéban talán saját egykori sorsát sejtette meg, s innen eredt a szimpátia. — Ellenkező előjelű élményeitek nem voltak? — Kevés. Nagyon kevés. Még Szegeden ... Igen, Szegeden, a városparancsnoknál, közvetlenül azután, hogy apádékat elvitték Kecskemét alá... Ülünk ott bent, s hát aki csak tehette az orosz tisztek közül, bejött kíváncsiskodni, s jói megnézni bennünket. Ez érthető ... No, ott szolgált a parancsnokságon egy magas, szikrázó szemű fiatal tiszt — a rangját ne kérdezd ennyi idő után —, ő is ránkvillogtatta a szemét, aztán azt mondta: „Most bezzeg jönnek! Mikor már elveszett minden.” Élesen emlékszem rá. Még a szerb tolmácsnő zavarára is ... És hát igaza volt ennek a fiatal tisztnek, végül is igaza volt. Csakhát, hát lett volna ezen az oldalon ... Talán kezdtük volna magyarázni, mert hát ez a hang volt számunkra az őszinte és a helyzetből adódóan reális, de a városparancsnok — bizonyára azért, hogy elejét vegye a vitának — kitessékelte a kíváncsiskodókat, vele együtt. Úgyhogy ezekből a napokból erre a három emberre emlékszem a legélesebben: Bugyenko városparancsnokra, aki még a a fényképeiteket is gondosan végignézte, aki beszámolt a saját családjáról, s akinek minden szavából érződött; hogy minél előbb szeretne otthon lenni büszkén emlegetett gyerekei körében. A másik a belénk karoló volt tábornok, aki bölcs derűt sugárzott. A harmadik 900
