Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere VI. "Itt alkotni, teremteni kell"
És most szedjük össze, mi okozta a könyv átütő sikerét. Mindenekelőtt a koraibban már tárgyalt körülmény: a magyar társadalom mozgásba lendülése a huszas évek elején. Ehhez járultak az 1830-ás nemzetközi események: a párizsi forradalom, Belgium elszakadása Hollandiétól, a lengyel szabadság- harc. A harmadik okot azonban már a könyvben kell keresnünk. Széchenyi vagy tíz évvél korábban azt jegyezte föl, hogy az embereket nem lehet föllelkesíteni egy racionális, lépték szerint megvalósítható pprogramimal, mert arra csak legyintenek; ugyan, ezt a saját eszünktől is tudjuk! Valami nagy, magasztos eszmét kell fölvázolni ahhoz, hogy tömegesen meginduljanak egy irányba — lásd a krisztianiamus, mohamedánizmus, buddhizmus keletkezését és történetét... Ha tehát ő a Hitelben csak egy vo- nalnyival alacsonyabb szárnyalásé, ha csak egy fokkal alább adja az eszmeiséget, nincs meg az átütő siker. De nincs akkor sem, ha erre a magaszos célra nem építi föl a leggyakorlatibb, a mindenki által követhető, napi életprogramot. — Ám a könyv még így sem formálódhatott volna az egész korszak alapmotívumává, ha nem támasztja alá tettekkel, alkotásokkal annak minden egyes tételét. Báró Kemény Zsigmond írja majd róla, hogy ha kimondott, leírt egy tételt, a feltámadt vitát elunta, akkor (sokszor bizony sértően és udvariatlanul) otthagyott csapot-papot, hogy szószaporítás helyett a gyakorlatban bizonyítson!... így kezdte közéleti tevékenységét is: mikor az 1825-ös diétán elunta a sok hazzaffyas beszédet, fölállt, s három rövid mondatban megtette alapítványát. A Lovakrul megírása után végigjárta a Buda—Károlyváros—Fiume vonalat, hogy az Adria felé irányuló kereskedelem lehetőségeit tanulmányozza. S láttuk, hogy a Hitel kinyomtatása után is a gyakorlati bizonyításhoz fordult. És hadd hívjam föl tisztelettel a figyelmet, hogy ez neki — egyedül csak neki a Reformkor jeles személyiségei közül — mindig sikerült. Ennek a zabolázhatatlan fantáziájú, féktelen becsvágyó, erkölcsi normáival a fellegekbe járó büszke nagyúrinak. — Dessewffy József fia, a szintén nagytehetségű, de sajnálatos korán elhunyt Aurél gróf írja róla, hogy valami földöntúli képességgel bírja összekötni eszméit, elveit a gyakorlattal... Erre vonatkozó programját Széchenyi még a Lovakrul c. könyvben kifejtette: a jó gazda nem föltétlenül jó hazafi, de ez utóbbinak mindenképpen sikeres gazdálkodóvá kell lennie, hogy hatásosan szolgálhassa népét. S neki ez is megy: oly példás gazdálkodó meg sikeres kapitalista vállalkozó, hogy mikor a fényes karriert befutott báró Sina Györgyöt a harmincas évek közepén a Hid Társaságba invitálják, a bankár csak ennyit kérdez: „Széchenyi gróf résztvesz benne?” „Igen.” „Ügy rám is s zámíthatnak.” Csak az eszméivel, csak az ideáival negyedannyit sem tudott volna használni. Ezzel válik programja kikerülhetetlen erejűvé. S tudjuk, a Hitel lényege röviden az: ne arra várjunk, hogy valaha függetlenek, szabadok leszünk, és miajd akkor fejlődünk, haladunk, mert így sohasem érjük el! Tegyünk érte itt és most, hogy mikor eljön a függetlenség, meg is tudjuk azt tartani! — Ezt kimondani: a legkönnyebb. Ám megtalálni a Zrínyi Miklós óta hiányzó pozitív program modus vivendijét, megvalósítani módját: az a nehéz. S neki is ez került a legtöbb kínjába. Mert vegyük csak a Lánchidat. Ma már egy a sok közül, csak Budapesten is, de tudnunk kell, hogy a maga idején végig a Duna vonalán az első álló vashíd, amit építeni kezdtek. Ám a XVIII. század végétől hány külföldet megjárt nagyúr, s hány Európáról olvasó nemes meg honorácior álmodott állandó, biztos összeköttetést Pest és Buda között! S maga Széchenyi is: 1820 december 29-én a debreceni gamizonból Pestre érkezik, hogy félnapi pihenő után Bécsbe siessen szilveszterezni. Hanem a „csúnyácska haza” megfogja: a hajóhidiat aznap szedik föl, a jégzajlás miatt, és Széchenyi pontosan nyolc napot rostokol a Hét Választó- fejedelemhez címzett fogadóiban, míg végül egy uszály vállalkozókedvű legénysége átviszi. Az ifjú ekkor azt mondja egy foajtársának: „Egy évi jövedelmemet fordítom arra, ha Buda és Pest között híd épül; s ezért, jóllehet, Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést nem követelek. Bőségesen kárpótol majd a gondolat, hogy hazámnak szolgálatot tehettem.” Láthatjuk, a fogadalom méltó a romantikus korhoz, melyben a romantikus lelkű fiatalember él; ám azonfelül kutyául hasonlít azokhoz a szalmaláng-felbuzdulásokhoz, 855
