Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Erdész Gabriella: Keresztelő, Karácsonyra (novellák)
is produkálok valamit Barna mellett), az ősszel, mikor érezte, közel áll az összeroppanáshoz, fellázadt, megmondta Barnának, így nem bírja tovább, többször kapott sírógörcsöt, ki fog merülni, végül majd a fiúk sínylik meg. Barna akkor egy időre magába szállt, többet volt a gyerekekkel, bevásárolt, ezt-azt segített, jobban megbeszéltek mindent. Akkor rendezték át a szobákat is, mind a hármat. A kis szobrot, a széttárt térdű, sarkain nyugvó parasztmadonnát akkor mintázta Barna. A panasztma- dohnát, nyakán hátul összekulcsolt karokkal. A kicsi fiú az apjához bújt, az simogatta, dédelgette. — A nagyra bezzeg könnyen rákiabálsz — mondta az asszony. A kicsi még jobban az apjához bújt, a nagy féltékenyen nézte. — Ne vedd el a kicsi fiamat — mondta az asszony és megsimogatta a gyerekek fejét. Előbb a nagyobbat, aztán a kicsiét. * Az oldalhajóban gyülekeztek, odakinn szemerkélt az eső. Benezédi Lilla ezüstláncán gyönyörű feszület —, Lillának ennyi elég volt a vallásból. Sose ment templomba, még gyónni se, csak ünnepeken, meg ha hívták, esküvőre, keresztelőre; pedig mélyen hívő volt. Barnával beszélgettek, Barna kezébe fogta Lilla keresztjét, közelhajolt a lányhoz, a kereszthez; gyönyörű. — A szoborért cseréltem — felelt Lilla —, a szobrot ötezerért adtam el a vásárhelyi múzeumnak, ez volt a ráadás, ez a kereszt. — Ügyesebb vagy, mint apád — folytatta Barna a közelhajolást, — ő sosem ismeri az értékét annak, amit csinál. Mária lépett hozzájuk, akkor Barna leejtette a keresztet: — Ópapa még nem jött? — kérdezte az asszonyt. Ópapa éppen a sekrestyés zsebébe csúsztatott egy százlejest, de csak Mária és Barna vették észre, és Lilla felkacagott, mikor meglátta, aztán, hogy mentse a helyzetet: — Ópapa a múlt héten vett tőlem a templomnak egy szobrot, kiasijó- zsefet, ahogy >az apám becézte. Az öregnek arca se rándult, tüskehaja galambfehér — hogy megőszült —, mondja Lilla — mióta utoljára láttam. „Mióta a felesége meghalt” — javítja ki Mária. Csak kék szeme villant egyet ópapának, mikor észrevette, figyelték: — Hódolatom Lilla úrleánynak! Barna, kicsifiain, tudod-e, a lány az anyja után kapja a nevét, másodikat csak a keresztanyja után. Utolsónak érkezett Annamari, karján a kisleánnyal. Egyenesen jött Anna- mari, hosszú fekete haját most' sem tűzte fel, a fenekét verte a fényes, hosszú haj, olyan hosszú és olyan fényes haj, amitől elfullad a szó. Annamari egyenesen tartotta magát, senkire sem nézett, csak még jobban hátravetette fekete sátrát, utat nyitottak nekik, és szótlanul lépdelt a várakozók pillantásainak kereszttüzében, csak Lilla tekintetét kapta el pillanatra — egészen a kápolnáig ment így, egészen az oltárig, mögötte a férje. Nyomukban a keresztelő vendégei. Ópapa csukta be a kápolna ajtaját. Amikor Gyemrői tisztelendő felrajzolta a keresztet a kislány homlokára, Annamari keze pillanatra megremegett. A férje, — aki különben angolos eleganciával figyelte az eseményéket, mozdult egyet, készen arra, hogy átvegye a gyereket az anyjától. A keresztszülők mosolyogtak. Mari a kis oltár kalotaszegi térítőjét nézte. „Amit én hímeztem Kolozsváron, szebb volt” — gondolta. „Épp az jusson most eszembe!” 843
