Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - TANULMÁNY - Székely Ákos: L 182 Ingmar Bergman: Szenvedély
tói hamis: telefonbeszélgetését kihallgatja, férje levelét elolvassa, s éppen ez lesz majd az az „adat”, amelynek alapján Anna hazugságait (férjéről, önmagáról) igazoltnak, saját hazugságait (házasságáról, Évával való kapcsolatáról) indokoltnak érzi. Egyre bizalmatlanabbá válnak, az egymásra találások csak átmenetiek (Andreas: „Ahogy nő a baj, úgy fogy a panasz. A végén elnémulunk.”) — aztán mér hang nélkül ütik egymást. „Mi az a méreg, ami legnemesebb részünket rágja szét?” — kérdezi Éva: And- reasnál van, de férjének, Elisnek azt hazudja a telefonba, hogy egyedül — s ezzel saját kérdésére tulajdonképpel válaszol is. Bergman az ember részére (részéről) éppen ezt tartja a legnagyobb veszélynek, amely minden megaláztatás és megalázas, pusztulás és pusztítás, kegyetlenség, erőszak okozója, s amely egyre szélesebb körben szedi áldozatait. Először csak egy kutya (még sikertelen) felakasztásában, később juhok megölésében. Az „egy őrült garázdálkodik” gyanúja egyre alaposabb, de a nyomozás eredménytelen: nyilvánvaló, hogy nem jó helyen -keresik a tettest. A falusiak Anderssont vádolják zárkózottsága, kívülállása miatt, a zaklatások haásána felakasztja magát, de utána folytatódik minden: most már egy egész istállót gyújt fel valaki. Bergman több irányba is kitágítja filmjének érvényességi körét. Andreas és Anna a televízióban együtt -nézik egy vietnami fogoly kivégzését, később Anna álmát látjuk, hasonló színben, hasonló motívumokkal (egy nőnek -kivégzésére viszik a fiát): mindkét jelenet saját életük eseményeivel f-ü-gg össze valamilyen módon. Még a terep is ism-erős: kövek, bokrok, tócsák és vödör — s ugyanaz a tűz, miint aimi-t Andreas rakott saját házának udvarán. A part mentén ki-akasztott hálón kövek lógnak — hasonlóval dobták be Anderson ablakát fenyegető levél kíséretében, fejét halála előtt kővel ütlegelik. Amikor (közvetlenül a tv-műsor után) madár csapódik az ablakhoz, Andreas kővel üti agyon, hogy ne szenvedjen tovább — véres kezét egy pillanatra egészen közeiről látjuk. Anna az álma előtti jelenetben ölelkezés közben Andreast fojtogatja. Játékból? Arcán feszült várakozás, szemében, mielőtt becsukja, kegyetlenség, kíváncsiság. A film utolsó képsoraiban mór gyűlölködve állnak egymással szemben. Andreas fejszét emel a nőre, akinek piros kendője dulakodás -közben leesik a fejéről; a fehér havon olyan, mintha vértócsát látnánk. Tűzoltóautó -robog a felgyújtott istállóhoz, ők is odasietnek. Először értetlenül állnak a lángok között, de ahogy egymásra néznek, a másikban mindketten a tettest fedezik fel. És valóban: az egymás után fényképezett jelenetek ok-okozati kapcsolatra utalnák látszólag eltérő események között is. Amikor visszafelé jönnek, Anna autóbalesetének (férje és gyermeke halálának) gyanús körülményei majdnem megismétlődnek. Andreas -közli, hogy elválik, hazugsággal vádolja Annát, aki hirtelen félrerántja a kormányt. „Nem vagy normális. Megőrültél”, mondja Andreas — a környék lakói ugyancsak egy „őrültre” gyanakodnak értelmetlenül leölt állataik láttán. A tettes bennünk van tehát, gyilkosai és áldozatai vagyunk önmagunknak, mert képtelenek vagyunk a szembenézésre, s így alkalmatlanná váltunk az igazság megtalálására. „Halott vagyok, Anna”, fogalmazza meg Andreas a végeredményt, életével szinte megismételve, előrevetítve Anna előző férjének, névrokonának, Andreasnak a sorsát. (A két név mellé lép be harmadikként nevének hasonló csengésével Andersson, egy újabb összefüggés láncszemét adva kezünkbe. De a búcsúzás, a szakítás mondatai — „nem tudok így tovább élni...” —, mindan-nyiufcra érvényesek. Már korábban is látjuk őket a „halott” helyzetében: hát- racsukló fejjel végi-gnyúlva ágyon, padlón, kétkerekűn, autóban.) Egy-re jobban „el- rákosodik a lelkünk”, cinikussá vól-unk, nem izgat bennünket többet mások szenvedése (Elis), igazságszomjunkiban hazugságba, álmodozásba menekülünk (Anna), gyengédségünk gyengeséggé torzul, önmegvalósítás helyett a másik általi létezés köny- nyebb útjait keressük (Éva), kifejezőeszközeinket megsemmisítve az elrejtőzést, a magányt választjuk (Andreas). Megismerj-ük a színlelést, s a végén m-i magun-k romboljuk le, amit fel-építettünk. Andreas a film elején házát javítgatja, a befejezésben (mintegy az otthon elvesztéseként) már hiányzik feje fölül a tető: sáros, vizes vidéken járkál oda-vissza a kásás téli ég alatt. Alákja egyre közelebb jön, s mielőtt a kép végleg felbomlana, hirtelen furcsa mozdulatot tesz. Letérdel? Elcsúszik? Négykéz- lábra ereszkedik? Talán még egy utolsó információ ember és állat — kutya, juh, 73
