Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Egy "arctalan" portréjához. Szervác József: Szavak hazáig
dás következményének vél-nők a struktúra fegyelmének lazulását, a nem szükségszerű elemek fölszaporodását. Keveset módosít ez a rész Franciska lelki térképén, inkább csak a már meglévő dolgok variációjának tekinthető. Fölösleges, nem igazán szerves epizódok ékelődnek a cselekménybe, mint például a Broussard doktornál és a Félixnél (Gara Lászlónál?) tett látogatás, s túl a végkifejlet hátráltatásán nincs igazi funkciója Quimperék barátságtalan manővereinek sem. Julién és Franciska sorsa elvégeztetett akkorra már. Meglepő, hogy a sej tetősekkel, elhallgatásokkal korábban mesterien bánó Tóth Judit a verbalizmus, a túl sokat kimondás eszközéhez folyamodik mind gyakrabban. Rég ráéreztünk arra, hogy Julien csakoly ösztönös pszichológiával gyógyítgatja Franciskát, mint a gondjaira bízott gyermekeket. Kár tehát a 29. fejezet direkt, szájbarágó részleteiért (a Robert-epizódért), s még nagyobb kár az utolsó levél didaktikus magyarázkodásáért. Az válik szimpla evidenciává e vallomásban, ami sűrű igazságként hatja át a könyv teljes kontextusát. Több bizalmat érdemelt volna az olvasó! Ámde ne legyünk túlontúl rigorózusak. A Kifutópálya így, tökéletlenségeivel is élmény, ígéretes teljesítmény. Hősökké, cselekménnyé teremtette az örömöt, miről a költő így beszélt: „Csak állok. Fénylik, körülvesz a nap, és felzúgatja kívül a világot, még a kövek is világítanak, egy vége-nincs nagy virradatban állok ...” (Tóth Judit: Öröm) (Szépirodalmi, 1980.) LŐRINCZY HUBA Egy „arctalan” portréjához SZER VÁC JÓZSEF: SZAVAK HAZÁIG A Madárúton szerzői — „az arctalan nemzedék” (Zalán Tibor), a „történelimetlen hadsereg” (Aczél Géza), a „soros érthetetlenek” (Cselényi Béla) — még alig tértek (térhettek) magukhoz a zajos kollektív elutasítás kábulatából, legjobbjaik máris bejelentették igényüket (szinte az antológia megjelenésével egyidőben) az önálló megméretésre: köteteik egymás után látnak napvilágot. Üj helyzet állt elő mindenképpen. A legfiatalabb generáció teljesítményével áttörte a kiadók ellenálláséit, nagy kérdés, hogy kritikánk képes lesz-e korábbi sommás elutasítását, fanyalgását differenciáltabb szemléletre váltani? Képes lesz-e — amint Mező Ferenc fejtegeti az ÉS jún. 28. számában — arra a bonyolultabb esztétikai szempontú értékelésre, amelyet a pályakezdő joggal vár el s mellyel — valljuk meg — vajmi ritkán találkozik. Pedig mind nagyobb szükség van azokra a kategóriákra, melyekben a tartalmi és poétikai felismerések nem különállóan, egyoldalúan vannak jelen, hanem folyton egymásra utalva, egymásra vonatkoztatva adják -ki a mű jelentésrétegeit. Ezért örülhetünk az olyan tanulmányoknak, mint Széles Kláráé. (Mi a költői motívum? Korunk, 1979. IX. sz.) Írása a motívum (a verselem) létrejöttét, egyéniesü- lésének feltételeit, „viselkedését”, alternatíváit stib. vizsgálja. Motívumaiban tükröződik a műegész — vallja, bizonyítja Széles Klára. „Már tárgyi, nyelvi mivoltában is 797
