Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - TANULMÁNY - Palkó István: Dozmati regös-énekünk képvilága és világképe

ez az európai művelődéstörténet ismerői előtt közismert —, hogy a pogánynak minősülő kultuszt szelídítse, keresztényesítse, s ezzel az üldözését csökkentse egyrészt másrészt pedig avégből is, hogy „helyettesítsen” is valakit az ősi szövegben, akit nem lehet belőle kihagyni anélkül, hogy értelme tönkre ne silányulna.

Kitömi t helyettesít hát ez a szövegből kilógó, késői betoldásul vadászó István király? Bizony, nehéz szerepet kapott, mert szövegünk szerves-zárt rendszerében, képvilágában senki-semmi mást, mint a Zodiakus immár negyedik csillagképét, a nyi- lazó vadászt, műszavával: a Nyilast, csillagászati nevén Sagittariust, azaz a szarvas- állat, a Bak csillagképének a tőszomszédját. Bizony csak ezt a csodaszarvast találja István király. Valóban így van ez? Valóban.

Szövegünk rá a tanú. A vadászó István király nem talál sem vadat, sem madarat, hanem talál csődafiúszarvast.

A csodaszarvas — az ősi szövegek rituális formájában — fennen szól vadászához, üldözőjéhez, ne siessen a halálára, mert ő nem vadlövő vad, hanem égi — teljes értelmén e szónak — követ. Nincs az a szellemi vakság, ami másként értelmezhetné a két csillagkép kedélyes csevegését. István király a betoldás révén kénytelen átvenni a Sagittarius vadászó funkcióját, szerepkörét az ősi szöveg értelmében, s látszatra még logikus is ez a szerepkör-váltás, de nem az eredeti.

Hogy valóságosan mennyire égi követ ez a csodaszarvas, saját maga fejti ki imigyen:

Homlokomon vagyon fölkelő fényes Nap, oldalamon vagyon árdeli szép Hold, jobb vesémen vannak égi csillagok, szarvam hegyén vagyon százezer szövetnek: gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.

Létezik-e ennél világosabb, ékesebb beszéd, pontosabb bemutatkozás, kölíőibb ön föltárás, drámaibb önkiié j.tés ? A csodaszarvas tökéletes tömörséggel minden műköltészeti teljesítményt elhomályosító módon — mondja ki önnön lényegét.

Hogy ennek a csodaszarvasi vallomásnak, költői képvilágnak mi a prózai értelme — a mai közgondolkodás számára fölfogható jelentése, hamarosan látni fogjuk, de előbb még szövegünk két szavának, a „vadlövő”-nek és az „árdeli”-nék az értelmét kell megvilágítanunk, eddig ugyanis egyik sem nyert tisztázást sem az autentikus nyelvtudományban, sem a néprajztudományban.

A „vadlövő” „vad” kifejezés mai nyelvhasználatunkban már ismeretlen. Nyelvünk ősi rétegéhez tartozó archadzmus. Nyelvjárásainkban is, nyelvemlékeinkben is jóformán egyedülálló a „vadlövő” összetételben. A vad szavunknak régi jelentése — a rokon nyelvek tanúsága szerint is erdő, őserdő, vadon, s ebből vált jelentésátvitellel a mai értelmű vad, azaz erdőben, vadonban élő állat kifejezőjévé (MNyTESz. 3. k 1062—63.).

Szövegünk „vadlövő vad”-ja mai értelmében azt jelenti: erdő-lövő vad, azaz erdei, erdőben lövésre való vad, vadonban lövésre szolgáló vad. Kifejezésünk első vadja a régi értelmet hordozza, a másik pedig az újabbat.

Szövegünk archaizmusával kapcsolatban érdemes megemlítenünk azt a figyelemre nem méltatott körülményt is, hogy ősi részeiben egyetlenegy névelő sincsen, ez a szó- fajunk ugyanis viszonylag késői fejlemény nyelvünkben, csupán a 13—14. századtól van meg.

Más jellegű problémát jelent szövegünk „árdeli-ardeli” szója. Az „árdeli” formáját már Sebestyén Gy. maga is megkérdőjelezetten közli, és jegyzetében külön is foglalkozik vele. Ezt írja: „...a csodaszarvas oldalán lévő „árdeli szép hold” árdeli jelzőjének értelmét Dozmaton senki sem ismeri. Hogy e jelző alatt „árgyéli” (árgyélusi), vagy az Erdélyt jelentő oláh „Ardel” szó vagy valami más jelentés lap- pang-e, nem tudjuk eldönteni.” (I. m. 48. 1.)*

773