Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - TANULMÁNY - Palkó István: Dozmati regös-énekünk képvilága és világképe
Most pedig lássuk magát a nyelvi, formai és tartalmi megvilágításra váró szöv 3- günket mai köznyelvi alakjában, átiratában: Amott keletkezik egy ékes nagy út, a mellett keletkezik egy halastóállás. Haj, regii rejtem, regü rejtem. Azt is fölfogá az apró sásocska (sasocska?), arra is rászökik (rászokik) csodafiúszarvas. Haj, regü rejtem, regü rejtem. Noha kimennél, uram, szent István király vadászni, madarászni, de ha nem találál sem vadat, sem madarat, hanem csak találál esodafiúszarvast. Haj, regü rejtem, regü rejtem. Ne siess, ne siess, uram, szent István király az én halálomra. Én sem vagyok vadlövő vadad, hanem én is vagyok az atyaistentől hozzád követ. Haj, regü rejtem, regü rejtem. Homlokomon vagyon fölkelő fényes Nap. oldalamon vagyon árdeli (árdeli) szép Hold. jobb vesémen vannak az égi csillagok. Haj, regü rejtem, regü rejtem. Szarvam vagyon, ezer vagyon, '■ szarvam hegyén vagyon százezer szövétnek, gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak. Haj regü rejtem, regü rejtem. Előbb nézzük meg e szöveg jelentéktelenebb nyelvi sajátságait. A benne előforduló igealakok nagy többségükben jelen idejűek, csak a „fölfogá, kiménél, találál” alakok praeteritum imperfeotuim-iak. Ezek az igeidő alakok a szöveglejegyzés idején már nem éltek a megőrző vidék nyelvjárásában, éppen ezért át is folgalmazódtak „fölfogta, kimentéi, találtál” praesens perfectum-ra vagy a hangzási hasonlóságot jobban közelítő „kiimennél, találnál, fölfogná” feltételes módú alakokra. Ezek az igeidő és igemód változatok egyrészt azért érdemelnek említést, mert a változatokban benne vannak, másrészt pedig bizonyítják egyben a szájhagyományos átörökítés ingadozásait, bizonytalankodásait. Most pedig térjünk rá szövegünk azon szavainak, kifejezéseinek, szóképeinek nyelvtörténeti, etimológiai és jelentéstani megvilágítására, amelyek értelme megfejtéséhez közelebb visznek bennünket. Kezdjük a „regüs-regös” szóval, amely a mágikus szövegnek, és e szöveget recitáló szereplőnek a megjelölésére szolgál. Itt közbevetöleg említem meg, hogy nyelvjárásunkban a „regiüs-regül” stb. alak él. Magának e szónak jelentős irodalma van, ezt egészében érinteni még külön tanulmányban sem volna elvégezhető, éppen ezért itt csak az összegezett kutatási eredményekre utalhatunk. A reg, regüs-regös, regü-rego, regül, regei, regél, révül, rejt stb. a reggel, rekeg, rég stb. szavainkkal együtt egy szócsaládnak a tagjai (Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 3. k.), s nyelvünk legősibb rétegéhez tartoznak, írásos előfordulásaik már az 1211-es évtől adatoltaik, s alapszavuk ősi örökség a finnugor, esetleg már az uráli korból. A finnugor vagy uráli alapalak a *re'/)k3 7^ k 3 vagy *re7r^3 nomen-verbum (= főnév—ige) lehetett, s amelynek jelentése: meleg, hőség, forróság, hő, hevít stb. volt, s ebből a fizikai érzékletű jelentésből válhatott a belső, pszichikai hőség, hevület, révületi állapot jelölőjévé is. így a szövegünk-énekünk jelölésére szolgáló regüs-regös szó varázsolót, bűvölőt, mágust jelentett, s alapszava a reg-reg(ü) pedig varázsolást, bűvölést, mágiát jelent. Így dozmati szövegünknek varázs-ének, bűvölő-, mágikus-ének megjelölést adhatjuk a 770