Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Költő a háborúról. Pilinszky János: Harbach 1944
emberi lény jellegzetes helyzetét. Hasonlatai és metaforái között több alkalommal kap szerepet a rab, a fogoly, a fegyenc, mint a korlátok közé szorított emberi létezés képviselője. „Ülünk az ég korlátain, / mint elitéit fegyencak” — írta a Trapéz és korlátban. „Legyőzhetetlen fölkelés, / dadogó, győztes lárma! / mint életfogytig elitéit / fegyencök lázadása” — hangzik a Mert áztatok és fáztatok. „Kirajzolódom végleg a világbál, / mint csupasz falnak állított fogoly” — kezdett vallomásba a Tanuk nélkül soraiban, önmagát is fegyencnek tekintette: kényszerűségek rabjának, aki köré a félelem, a szorongás és a halál zár fenyegető rácsokat. A kiszolgáltatottság, Pilinszky János meggyőződése szerint, közös emberi végzet. Mindenki osztozni kényszerül benne, senki sem kerülheti el. Az ember, hirdeti, nemcsak egyéni sorsában van alávetve a pusztulás kényszerének, hanem közösségi sorsában is. Első verseinek egyike, a Halak a hálóban az egymást gyötrő áldozatokról mondott parabolát: „Csdllaghálóban hányódunk / partravont halak (...) Vergődésünk testvérünket / sebzi, fojtja meg. / Egymást túlkiabáló szónkra / visszhang sem felel”. A harbachi foglyok is hálóban hányódó áldozatok. Ahogy a szekeret és önmagukat vonszolják, szinte egyetlen megtöretett testté alakulnak át. A fogolylétbe taszított embermilliók közös végzetét hordozzák: „mindennek csak súlyát érzik (.. .> Csak szomszédjuk esendő testét, / amely szinte beléjük tapad, / amint eleven rétegekben / egymás nyomában ingának.” A közös sons és a közös végzet emheréket egyetlen közös létbe préselő iszonyú erejét ismerte fel Radnóti Miklós is a Hetedik ecloga soraiban: „Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel, / hangos Olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, / szétdarabolt, lázas test s mégis egy életet él itt”. A szekér és a végzet roppant súlya alatt roskadozó emberek útja: halálmenet. A foglyok néma közössége maga is tudja ezt. Jajszó nélkül vonszolják terhüket, alig néznek maguk köré és maguk élé. Már rém látják a tárgyi világot, a téli krumpld- földeket, a falvakat, nem érzékelik az utat és a távolságot. Ezt a belső mozdulatlanságot, a külvilág iránt érzett végletes közönyt látomásos metaforák érzékeltetik. A foglyok csak a terhet érzik, aztán azt sem: gázolnak a facipők „zörrenő zajában”. Szivüket a halál súlyos csendje tölti be. Fejüket 'magasba emelik, messzire tekintenek: a várakozó halálra, amely „kapuit vadul széttaszítva sarkig kitárult” előttük. Létük egyetlen és végső valósága: a pusztulás. Erről a kegyetlen, végső realitásról tett tanúvallomást Radnóti Miklós: a „halálmenet” költője és vértanúja is. A 3. Razglednicára gondolok: „Az ökrök száján véres nyál csorog, / az emberek mind véreset vizelnek, / a század bűzös, vad csomókban áll. / Fölöttünk fú a förtelmes halál”. Radnóti Miklós és Pilinszky János „Iá- ger’-verseiben valóban találhatók közös motívumok. Noha Radnóti 1944 őszén írta a „bori notesz” verseit, s ezek a versek még az abdai tömegsírban rejteztek, midőn a Harbach 1944 megszületett. A történedmd valóság hozta kapcsolatba egymással ezt a két költészetet. Az a valóság, amelyet Pilinszky látott, és Radnóti átélt. Verseikből így lesz önkéntelenül is párbeszéd: egymásnak válaszoló két tanúvallomás a fasizmus rémtetteiről. A fasizmus áldozatainak döbbenetes menete mind fokozottabb erővel fejezi ki a borzalmat: a halálra szánt emberek rettenetes végzetét. A teljes és végleges kiszolgáltatottságot, amelyben az ember puszta tárggyá válik. Elveszíti személyiségét, önmagát, nincs önálló élete és akarata, csupán végzete, amelyet idegen erők irányítanak. Egyszerű csavar egy félelmetes gépezetben, sorsa mások kényétől-kedvétől függ. A kiszolgáltatottságnak ez a végletes képe látszatra az egzisztencialdsta filozófusok vagy az abszurd irodalom emberképéhez áll közel. Pilinszky valóban vonzódik azokhoz a gondolati és művészi áramlatokhoz, amelyek a világba és a történelembe vetett ember végső elidegenedésével vetnek számot. Nem egyszer ő is kiüresedett világot, személyiségüket vesztett emberi lényeket ír le. Reménytelenségében mégsem megy el odáig, mint az ember sorsán végképpen kétségbe eső s a humánumot visz- szavonó Beckett. A végső reményvesztéstől a szeretet morálja menti meg. Nemcsak Beckett vigasztalan pesszimizmusa hatott rá, hanem Simone Weil embexszeretettől fűtött op68
