Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Döbrentei Kornéllal
nem mondhatok le még akkor sem, ha a jelen pillanatban az, amit csinálok — némelyek szerint —, az irodalom klasszikus szabályainak ellentmond. Azt se feledjük el, hogy Európa ás azon túl a világ-glóbusz olyan korszakban él, amely sokkal bonyolultabbnak és áttételesebbnek -tűnik, mint bármelyik előttünk járó. Mondjuk ki bátran: itt a második világháború -utáni Közóp-E-urópában, ahol magam is élek, megnyugtató egyértelműségre még mindig nincs mód. A háború után harmincöt évvel is még ott tartunk, hogy tisztáznunk kell fogalmakat. A továbbélés szempontjából. Mert a múlt tulajdonképpen sohasem fejeződik be, és ha a múltat tisztázni, értékelni kell, akkor ennek a folyamatnak alapmotívuma, — és ez törvényszerű — mindig a jelen. Példának okáért, ha kimondok — magyar költő lévén sorsom végül is összefügg vele — egy olyan -egyszerű fogalmat — az egyszerű idézőjelben értendő —, mint például a nacionalizmus (nem sovinizmusról és nem irren den tizmusról beszélek!) akkor ez a szó a maga sajátos történelmi gyökerei miatt pejoratív értelmet igazán csak Közép-, illetve Kelet-Európábán hordoz. Még jelen pillanatban is. Ha Baszkföldön, ha a Palesztin Felszabadítása Szervezetiben mondják ki, egészen más a jelentése. Nyilvánvaló, hogy itt, ahol sebek vannak, mert sebeket osztottak, ahol a szomszédok is sebesültek és a sebek vad indulatok forrásaivá lehetnek, nos, hie et nunc, a történelmi tisztázás, az igazságra törekvés az elsődleges. Márpedig a költészet ennek a tennivalónak egyik, némelykor a politikáinál is hathatósabb eszköze. A kimondás lehetősége és joga a költészet értelme és feladata, hiszen ezek a társadalmi, nemzeti problémák léteznek miég. És nem tehetünk úgy, mintha nem léteznének. Tehát a művészet, itt a Duna-medenoében nem érheti be csupán a szépség ábrázolásával, vagy az individuum élveboncolásával. És igazából nem is elégszik meg ezzel. Akaratlanul párhuzamot vonok a két nagy rendező egyéniség: Fellini és Wajda között. Wajda filmjeiből süt a meggyőződés — sőt éppen ez a lényegük —, hogy nem lehet elszakadni azoktól a gondoktól, amelyeket egy haza ad, amelyek múlt-gyökerűek és jelen-vi-rágúak. Fellminek viszont — és most nem szakmai összehasonlításról, hanem helyzetiről van szó —, talán a más minőségű történelmi elrendeződós folyományaként, -úgy tűnik, nagyobb lehetősége vagy szabadsága nyílik arra, hogy ne kifejezetten „nép'ben- nemzetben”, hanem ember- és lét viszonyában gondolkodjon, tépelődjön, az individuum, és ne egy nagyobb közösség történelmi fennmaradásának feltételeit kutassa. Bergmanról már ne is beszéljünk, aki a világegyetemet a férfi ás a nő kapcsolatára szűkíti le (tágítja ki?), ám mindez a Kárpát-medence adta gondok közepette itt nyavalygásnak tűnhet, holott nem az. Ebben a térségben nehezebben varasodnak a sebek és még mindig vigyázni kell arra, hogy gyógyulás helyett ne újabb kelések keletkezzenek. Szóval nagyon nehéz eligazodni. A kor, amelyben élünk nem egyértelmű. Én úgy gondolom skizoid-kor. Mi egy olyan nemzedék utódai vagyunk, akiknek tagjai a háború éveiben voltak fiatalok. Más az élmény-rendszerük. A történelem megítélése — új társadalmi struktúra jött létre 1945-tel — harmincöt év elteltével nyilván egészen más. Tény az is, Magyarország a vesztesek oldalán állt. Azt hiszem, megfizette már az árát, avagy a Himnusz-szál szólva: „megbűnhődte már e nép .. .” Nem kell tehát a bűntudatot (ráadásul sarkítottan) az ifjabb nemzedékekbe beleoltani, sőt fel kell lépni az ilyen rejtett tendenciák ellen. És ebből a művészeknek, az értelmiségnek döntő szerepet kell vállalniuk. Itt az ideje már, hogy száműzzünk minden kisebbrendűségi érzést és nem szabad elfogadni semmiféle bűntudatot, különösen olyan kompenzáció jegyében nem, amelyért például a 45 után született nemzedék már nem felelős. Tudom, mindez máról holnapra nem megy. Gondolom, 740
