Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 8. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Kis városok lelki kelepcéi (Takáts Gyula prózája)
a szapora hasonlatokban, lélegzik, zenél, antropomorfizálódik a természet, vezénmotí- vumként viselkedik, tárgyiasult szimbólummá transzformálódik megannyi elem, a pisztráng, a kidőlt, magányos fa, a haláltusáját vívó, brutálisan megkínzott szarvas, a vihar. Egészen bravúros némelykor a kinti-benti események összerímelése: a házastársak meddő vitája a hadgyakorlat éjszakáján, a Feliciánban dúló zűrzavar és kétségbeesés az égiháiború ás a tűz óráiban. Antid páciák sűrű hálója segítene összefogni a cselekményt, s a végkifejlet táján nyerik el valódi jelentésüket az efféle, először in- differensnek tetsző szentenciák: „Mongyák meg, hogy nagyot vág a bika, ha beszo- ríttyák.” Nem hallgathatunk a regény bizonyos esen d ős égerről sem. Érdekes a kísérlet, de itt-ott kifejezetten zavaró az énforma és az auktoriális előadásmód szeszélyes váltogatása. A mű koherenciáját teszi kérdésessé ez a megoldás, jóleső szimbiózis helyett keresztezik és lerontják egymás hatását a személyes jelenlét és a mindentudó narráció komponensei. Amily szűkszavú Takáts Gyula egyes hősök előéletének avagy bizonyos •tettek rúgóinak feltárásában, szintoly mértéktelen másutt a túlimagyarázásban, a már- már szájbarágó didakszisban, noha megállna a szituáció a verbalizmus mankója nélkül. Bármi megrázó és sugallatos is a 22. fejezet drámai „szarvasikalandja”, jócskán megbontja a kompozíció — reflexióktól, elkalandozásoktól, fesztelen kitérőktől mindenképp fellazult — egységét. Kell a végkifejlethez ez a kapitulum, szervesnek mégis bajosan nevezihetnők. Üde színfolt a szövegben a népi alakok dialektusa (ámbár pontatlannak tetszik hellyel-közzel a „lekottázás”), s roppant hangulatosak, couleur lo- cale-t kölcsönöznek a tájszavak, még ha fölösen sűrűsödnek is némelykor (a „szösz- mögésót”, „zanócos”, „zötykölt”, „balaskával” pl. egyetlen bekezdésből való). A Polgárjelöltek komplex világához képest szimplábbnak, igénytelenebbnek érezzük a második regényét. A Színház az „Ezüst Kanesó”-ban halálos kimenetelű komédiája kevés új színnel gazdagítja a már ismerős városportrét. Ez a kevés azonban föltétlenül meditációra készt. Megmutatja, mint élnek tovább az immár kimúlt Monarchia látványos és üres magatartásformái, úri gesztusai a két világháború közti Magyarországon, mint lesz áldozata az anakronisztikus szerepjátszásnak, párbajmorálnak a dallamos nevű művészhős, Ladilla József. Embertelen, szomorú bohózat, ami romantikus mutatványnak tetszett egykoron, a színpadi giccsnek lesz tükörképe a valóság. Mily készséggel játssza mégis mindenki a szerepét, mily holdkóros képzelgések szabadulnak el a fejekben! Kiváló a mellékalakok (légióként Pasavszky de Cassano és Bódizs Gergely) rajza, s kár, hogy a kezdetben rokonszenves, többet ígérő zongorista hirtelen pálfordulását, behódolását a látszatok, ostoba konvenciók előtt nem motiválja eléggé Takáts Gyula. Elmosódik Bendy Iván és a századforduló fatális asszonyát idéző primadonna figurája is, ez utóbbi és Ladilla kapcsolatát meglehetőst kibontatlan- nak ítéljük. A helyén van minden egyéb. A kisváros élő díszletként funkcionál, a segédek önnön fontosságuk tudatában készítik elő a duellumot, s bár a naptár áprilisi tréfát ígér, a zongorista holtan marad a füvön. A temetés társadalmi esemény, mindenki meghatott és ünnepélyes, csak kezdeti kalauzunk, a hirtelen eltűnt s most újra fölbukkanó méhész kérdezgeti: „— Vajon miért kellett meghalnia Ladilla Józsefnek? ... És felel-e érte valaki?” Válaszolnunk immár fölösleges. Inkább költőként tartja számon Takáts Gyulát az irodalmi köztudat. Szerintünk is abban a műmemben alkotta eddig a legnagyobbat. Ámde méltó figyelmünkre- az epikus is, ez a könyv a bizonyság reá. (Magvető Könyvkiadó, 1979.) LÖRINCZY HUBA 702
