Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - TANULMÁNY - Tóth Emőke: Csoóri Sándor: Cantata profana (műelemzés)

mert társadalmi elmaradottságuk lehetővé teszi, hogy az emberi fejlődés olyan állomását mutassák meg, ahonnan jobban látható a fejlődés helyes iránya.

Hogyan látja Csoóri ezt a kérdést?

„Húsvét nem húsvét többé, / a kisöpört ház / nem a mi házunk.” A húsvét a hétköznapokat megszínesítő ünnep, egy azoik közül, amelyen hazatérnek az eltávolodot- tak, és a családi összetartást erősítik. Más versében a Sörényes ünnepem címűben — a költő is hallja ezt a hazahívó szót, fel-ködük előtte a régi hűsvétok emléke, az ifjúsága. A természet megújulása s az ünnep a hétköznapi emberek és a múlt feltámadását jelentik neki. S mintha hívó szóra felelne: „Sörényes ünnepem, húsvét, megyek'.”. Itt nemcsak vállalja a visszatérést, hanem az otthonmaradottak „megismételhetetlen” életét a húsvéti feltámadással azonosítja, s a környezet szépségét, ámulatraméltásá- gát hangsúlyozza. Ezzel szemben a Cantata profanában már ezt az ünnepet sem vállalja, a hétköznapok elutasítása után erre a közös ünnepre is nemet mond. Azt a katolikus ünnepet utasítja el általa, melyben a legtöbb ősi, pogánykori szertartás őrződött meg, ezzel az ünnepben rejlő múltat is elhárítja. Hiszen a vers végig arról vall, hogy ez az életforma a benne élőket megnyomorítja: Erősíti ezt, hogy az öreg nemcsak a világvégi cigarettafüstben ül, de a fehér fal lidérce előtt. A lidérc nyomasztó, rossz álom vagy a babona szerint szellem. S éppen ezáltal, hogy a tisztaságot, egyszerűséget, s talán a régi élet szépségét jelentő fehér falra vonatkozik a lidérc kifejezés, romboló hatása még erőteljesebb. Tehát ez a táj és élet bármilyen tiszta is, nyomasztó és gyötrő, s ettől menekülnek el a fiatalok.

Az embertelenséget hangsúlyozza, hogy a fiúkkal szemben megnevezi az anyát, míg a második rész éppen azáltal tágul ki, s lesz általános érvényű, hogy nem apáról szól, hanem személytelenül öregemberről beszél, s ez az általánosításon kívül az elidegenedést is hangsúlyozza.

A verset a költő két részre osztotta. Általánosságban az első részben a tagadás dominál, a másodikban a magyarázat. A második rész azonban tartalmaz az előzőektől lényegileg eltérő gondolati egységet. Az előző rész lezárása a végső tény közi és: „Nem vagyunk már a te fiaid”. Az új a ha feltételes kötőszóval indít: „Ha ajtó nyílik, mintha kések.” S itt megszapordonaik az igék — s ezek egy szörnyű látomás kifejezői: rádron- tanánk, szétlhasadna, átszőné. A hasonlatok, metaforák egy öldöklő, átalakító, pusztító látványt idéznek. Ezzel akarják az öregekben a találkozás reményét, vágyát elriasztani. Tudatni, magyarázni: a találkozás lehetetlen. Csak rombolás után lehetséges az új élet kialakítása.

Vajon mi a tartalma, minek a nevében történik a lázadás, a megidézett pusztítás?

A harmadik részben modernebb, a XX. századra jellemzőbb kifejezések szerepelnek: légnyomás, villanytelep. A bezártság fehér falaival szemben jelen van a tágító kép: „s vállig-nőtt hajunk: földrészek gyökérzete.”

Ezek szerint azt mondhatjuk, a mai, a XX. századi életformát választják ezek a fiatalok, a bezártsággal szemben a világrészek összekapcsolását. A múlt meghaladása azonban csak rombolással képzelhető el. Először emberre támadnak, majd a tárgyak következnek. De nem diadalmas pusztítás ez, hanem fenyegetés; s a feltételes mód és a felépítés a félelmet hordozza — a megjósolt jövő bekövetkezhet. A bizonytalanság jeleit az első két részben is megtalálhatjuk: „nem is irtunk — / mintha árvíz sodorta volna el kezünket.” A szavak a tehetetlenséget, a szándékoktól független cselekvést jelzik. Itt, ezekben a sorokban a szembenállás nem tudatos, önként vállalt, inkább sorszerűen adott. A költő bevallja: félrebeszélnek, elkendőzik az igazságot, mellébe- szélnek vagy éppen hazudnak. Letagadják az igazságot, mint a „hamis-tanúk”. Ügy rombolnak, hogy nem tudják, miért.

Mi ez az önmarcangoló kettősség a versben? Mi, fiatalok, mai emberek, mindent könnyen felrúgunk, amit szerettünk, s közben érezzük saját bizonytalanságunkat. Az ambivalens viszony ábrázolásában van a vers egyik legnagyobb értéke. Mert a rombolás közben is érezhető, a bántónak éppúgy fáj, mint a bántottalak, s az ellentétek ellenére hangsúly kap az odatartozás: „rázkódnánk melletted / mint a villanytelep.”.

József Attila Nagyon fáj sorainak tartalma döbben vissza itt más jelentés-körben: „A csecsemő is szenvedi / ha szül a nő.” Csoóri az új világ megszületéséről vall, a szü688