Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - Szilágyi Ákos: A fölöspéldány szomorúsága (esszé)

A huszadik században az „emberi” luxussá vált, kivételes esemény lett. A mű­vészet — megengedhetetlen fényűzés, amelyhez a tömegeknek egyre kevesebb közük van. A személy számozható példánnyá, az emberi példány — fölöspél­dánnyá változott. Körülötte a fa, a fű, az ég, a növények, az állatok, az embe­rek, a levegő — kővé, cementté, korommá, gázzá, dologgá, mű-anyaggá; benne a lélek, az én, a lelkiismeret, az ész, a képzelőerő — protézissé, üres hellyé, rot­hadt almává, őrületté, gépezetté, zavaró intermezzová. A történelem úgy pörög maga körül, mint a farkát üldöző állat. A becsődölt, a beilleszkedésre képtelen, a megbotránkozást keltő, a lázadást szító — fölöspéldány. A szent, a félkegyelmű, a pojáca, a forradalmár — fölös- példány. A világ fölöspéldányként zúzdájába küldi, összegyűrve papírkosarába hajítja. A művész — fölöspéldány. A katonaszökevény — fölöspéldány. A néger — fölöspéldány. A nő — fölöispéldány. Az öregember — fölöspéldány. A kisgye­rek — fölöspéldány. Az élet — fölöspéldány. Don Quijote — fölöspéldány. Fran­cois Villan — fölöspéldány. Petőfi — fölöspéldány. Arthur Rimbaud — fölös- lejtendő). József Attila — mintapéldány—fölöspéldány. Mi hát az emberhez méltó lét és tudat, ha nem fölöspéldány? Ha nem annak tudata, hogy az ember — fölöspéldány? Minél több valamiben vagy valakiben az emberi, annál meg- bocsátha tatlanabb, hogy létezik. Mindenki, aki más — fölöspéldány. Az évi harmincöt millió éhen haló — úgy látszik —: fölöspéldány. Az eszmékhez nem törleszkedő — fölöspéldány. A be nem olvadó — fölöspéldány. A harmadik vi­lág — fölöspéldány (máért is létezik, mikor mi olyan jól megvoltunk a másik kettőben?). Minden elnyomott, jogfosztott, megkínzott, üldözött, megnyomorí­tott — fölöspéldány (nem tipikus). Minden margóra kényszerült, gettókba zárt, életből kiszorult, országból kikergetett — fölöspéldány. * Amikor az állati lény emberként határozza meg magát a világban — fölöspél­dánnyá válik. A természetnek nincs többé szüksége őrá. A természet fél tőle és védekezik ellene. Nincs más választása: természet/ölötti erőik védelmiét kell kér­nie. így jut el Istenhez, aki támasza és társasága lesz az idegen világban. Isten megszabadítja őt a fölöspéldány-sorstól: kezében a halál az igazi élet kulcsává válik, a munka — szerény fizetséggé az ajtónállóknak, hogy az öröklét kapuját kinyissák. Megszabadul a fölöspéldány-tudattól, de csak azon az áron, hogy teremtménnyé fokozza le magát. Sorsától mégsem szabadulhat: tulajdon ereje újra meg újra kiragadja a teremtmény passzív helyzetéből és félelmetes sza­badsággal ajándékozza meg. A hívő teremtett világban él. Helyéről nem kell felvilágosítani őt: Isten te­remtménye, Isten báránykája. Ha eltévelyedett, legfeljebb megtér a nyájhoz. De mikor „Isten meghal” a teremtmény újra maga elé mered és megkérdezi: talán mégiscsak egész világunk fölöspéldány, a teremtés egyik elrontott vázlata, amit a mindenség szemeteskukájába hajított a sors? Üjra rászakad fölöslegességének tudata. Az új kihívásra már egy erősebb ember válaszol: az első válasz így hangzik: az ember eszes példány. A fölöslegességgel az észt, a cogito-t szegezi szembe. De a világ nem válik ésszé, az ember nem eogito. Az első válasz visszavo- natik. Visszavonásának útján állandóan előbukik az emberből a fölöspéldány, önmagában már nem kapaszkodhat meg, saját hajánál fogva nem ránthatja ki magát a semmi mocskából. Álomba, extázisba, halálba, öngyilkosságba, nar­664

Next

/
Oldalképek
Tartalom