Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 8. szám - Kunszabó Ferenc: Széchenyi István eszmerendszere V. "Hitel"

jesi szék ítélte”, akkor most mégiscsak több reményünk lehet. Különösen, ha folyton gyarapítjuk a fundamentumot: erkölcsi erőnket.

„Ezt tágítsuk, ezt szaporítsuk tehát minden módon, minden úton, mert ez Véd- angyalunk. Csinosítsuk értelminket, terjesszük tapasztalásinkat, keressük fel a tudóst, társalkodjunk az elmetehetőssel, nagyobbítsuk könyvtárinkat, jutalmazzuk a tudományokban, művészetekben fáradozót, haladót; üljünk kocsira, szálljunk hajóra s nézzük a világot — s emeljük hazánkat dicsőbb nemzetek sorába !”

S csak ezután következik a Végszó: Ha keményen szólt, csak hazaszeretetből tette: „mert soha sem hdhetem, hogy előítélet, batvélekedés s tudatlanság alapja lehessen egy nemzet előmenetelének s boldogságának.”

„Szándékom tiszta — mondásim azonban helyesek-e, az más. Ezeket makacsul pártolni nem akarom; ment igen jóil tudom: mi nehéz legjobb akarattal is jót alkotni, és az aihoz vezető módokat megfoghatólag előadni.”

Curtiust szokás emlegetni az olyan hazafi példájaként, aki népéért halni kész: „de nálunk több s nemesb hazafiság kell.” A nemzet olyan gyenge, s a magyar olyan kevés hogy nekünk élnünk kell szülőföldünkért: dicséretet nem várva, fáradalmat nem ismerve, csendesen dolgozni éveken, talán egy egész életen által.

„Semmi sem áll csendesen a világon, még a napsystemék is mozognak; — tehát csak Magyarország álljon s vesztegeljen mozdulatlan? (...) Minekünk is mozdulnunk kell, akár akarjuk, akár nem s nehogy hátrafelé nyamattassunk, lépjünk inkább előre!”

S végül a szállóigévé lett utolsó passzus: „A Múlt elesett hatalmunkból, a Jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hijábarvaló reminiscentiákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb vi-ra- dásra. Sokan azt gondolják: ’Magyarország — volt; — én azt szeretem 'hinni: lesz!’ ”

659