Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Variációk egy témára (Bólya Péter: A veréb századik lépése - A felelős)

sem adhat: htjával van a laz? epizódfüzér a valódi folytonosságnak, az epikus sodrásnak, s bajosan kelthetné egy marék novella az egy végből szabottság, a regényszerűség benyomását. S nem szervesülheti egységes egésszé, folyamattá a művet a tételesség, a pedáns következetességgel adagolt didakszis sem: nem az anyagból bomlik ki ez, hanem kívülről tolakodnék beléje, s legfeljebb a felszínen fércelheti ösz- sze. A cím, a figurák és a szituációk eléggé beszédesek, nincs szükségük verbális kiegészítésre. Az ugráló és a lépegető verebek tanmeséje szimpla, erőltetett és fölösleges vezénmotívumként tér vissza untalan, s ellentétben szándékolt funkciójával inkább lefokozza, elernyeszti a könyv intellektuális feszültségét, semmint valódi organizáló elemként viselkednék.

Felette problematikusnak tetszik számunkra az elbeszélői nézőpont különös — s nem kellően indokolt — kettőssége, a napló- és a levélforma szeszélyes váltogatása is. Helyesen érzi Bolya, hogy hősének sorvasztó magányát valaminő dialóguspótló, ön- vallomásos fikcióban kell megjelenítenie. A napló vagy az el nem küldött levél műfaja kiválóan alkalmas is erre. Ámde miért kell mindkét formával élnie, miért kell megdupláznia, két változatban (köztük a különbség jószerint csak terjedelmi!) is előadnia a hősével és hősében történteket? A fiktív levelezés kiváló, szükségszerű, lényeget tükröztető regénytechnikái fogás volt Saul Bellow Herzogrjában, a struktúra gerincévé, többletjelentést hordozó elemmé lényegült, kifejezvén a címszereplő szomorú gyökértelenségét, valóságos kommunikációs viszonyainak pusztulását, s túl ezen üdvös változatosságot biztosító ritmusban elegyült az auktoriális és a perszonális előadásmóddal. Berecz László Mikes Kelemenhez (!) adresszált irományai nem hozhatnak létre ily szuverén regényvilágot. Konnotatív sugalmuki sőt információho- zadékuk minimális, nem a jelentésdúsításnak, hanem újfent csak a didakszisnak eszközei, s még az elbeszélői álláspont fordulatosságát sem igen biztosíthatják, lévén mind a napló, mind a fiktív levél énformájú vallomás. Bolya alkalmasint hatványozni akarta e dualista megoldással műve hitelét és hatását, kettős tükröt tartván a hős magánya elé, a megvalósulás azonban nem igazolja a szándékot. Kiegészítés, fokozás helyett keresztezi és lerontja egymást a két elem, a levélbetétek óhatatlanul fö- löleges töltelékké degradálódnak, s nem Berecz László örök otthontalansága lesz tőlük fájóbb és jelképesebb, hanem a mű szerkezete lazább és esetlegesebb.

Ámde miért oly hontalan mindenkor és mindenütt Bolya hő^fe, miért oly vegyít- hetetlen minőség ő és a világ? Föltétlenül megoszlik a felelősség. Az utóbbi azért vétkes, mert — illő az egzisztencialistáktól kölcsönöznünk a szót — egészében és egye- deiben reménytelenül inautentikus, a lényeg keresése és megvalósítása helyett konformizmusban, látszatokban, üres szerepekben „üdvözül”. Ebben a képmutató, kényelmes élethazugságokkal bélelt világban csak öröklcön idegenül, unatkozva, undorodva, minden azonosulásra alkalmatlanul bolyonghat Berecz—Somos, kiben pislákol még a lényeg, az autentikus létezés vágya, kinek untalan visszatérő élménye a téboly és a halál tudata vagy látványa, s kinek emésztő nyugtalansága alkati adottság, „apai örökség”, életkori sajátosság, szerzett trauma, hípoohondria egyszersmind, bár „Az igazi ok valahol a megfogalmazhatatlan titkok világában él, könnyen lehet, hogy valamelyik csuka hasában a d.-i holtág fenekén” (Dementisz háza). Jelzi e némileg frivol mondat is, hogy Bolya csak egy bizonyos pontig tartja magyarázhat ónak, moti- válhatónak hősei (első renden Somos) magatartását és tetteit, egynémely váratlan gesztusukat, csak kevéssé indokolható cselekedetüket már az action gratuite-ek tartományába utalva át, s ezért fedezhetők fel a két könyv figuráiban, helyzeteiben és világképében az agnoszticizmus elemei. A nyugtalanságot, az irtózást a hétköznapok banalitásától, az autentikus élet vágyát mindenesetre a kamaszkor válságzónája fokozta emésztővé Bereczben (korántsem véletlen, hogy két esztendeje kapott rá az italra, a nőre és a naplóírásra), s ez csitul rezágnációvá és melankóliává Somosban, hiszen ő tudja már nagyjából, hogy nincsenek válaszok, sehol és semmiben nem akad megváltás, az emberi kapcsolatokban legkevésbé. Megkísértik bár őket a kényelmes azonosulás, a „man”4ét szirénhangjai, mégsem képesek — Karl Jaspers kifejezésével élve — „egyszerű életegzisztenciájuk folytonosságába süllyedni”. A lényeg, az esszencia hívása bizonyul erősebbnek, azért is keresnek, kóborolnak szünetlenül, hányód600