Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - TANULMÁNY - Lengyel András: A "freudizmus" mentalitástörténeti alapjai és Ignotus Freud-értelmezése
igazán mindenben ellentétes táboriba, s akiket a származásnak, a felekezetnek, a hagyománynak s az isten tudja még minek mindennek ellentéte amúgyis elválaszt, azok közt a szakadékot még ijesztőbbé mélyíti és szélesíti a legnagyobb ellentét: az érdekbeli.” (529. 1.) Marxista iskolázottsággal olvasva e szöveget, talán hajlamosak volnánk csak arra figyelni, hogy Ignotus itt az „érdekbeli ellentét” hangsúlyozásával voltaképpen az osztályellentétek meglétét mondta ki. Am ennél többről van szó: Ignotus nemcsak az osztályellentéteket érzékeltette. Fölfogásának jelentőségét és újszerűségét inkább az adja, hogy ő a rendi ellentéteknek osiztályeLlentétek általi fölerősödése miatt aggódott. Észrevette s — szinte a polgári fejlődés csúcspontján — kimondta, hogy a magyarországi fejlődés nem tudta fölszámolni a rendi kereteket (csak lazított rajtuk), s elmélyítette az eleve adott ellentmondásokat: „a fővárosi német és zsidó ember — mondta — válhatik — aminthogy megható, mennyire vált ás — magyarrá, nemzeti érzésűvé, sőt chauvinné, — a gyereke, ártatlanságában, szavalhat szép verseket világverő őseinkről és Árpád apánkról: múltak idegbeli és érzésbeli maradványainak meghatározhatatlanul finom különbségeit sem az eltökélés, sem a beleélés nem oszlathatja el, kivált ha e különbséget még rikítóbbá teszi a pénzszerzési módnak, a foglalkozásnak, az életvitelnek s az érdeklődésnek különbsége is.” (528. 1.) Továbbá: „Sem a paraszt, sem a földesúr nem tud közösséget, hozzátartozást, belevaló- ságot érezni a boltosak világával”, a hivatalnokság „egy része sehogysem tud, mint kellene, polgárivá lenni”. S bár a „polgárságot a történelmiségtől elválasztó” nagy szakadékot, talán szándékoltan, nem festette olyan sötétre, amilyenre — a későbbiek ismeretében — festhette volna, kimondta: a társadalmi antagonizmust ugyan „az idő meg fogja gyógyítani. Ám mináiunk több idő kell majd hozzá, mint egyebütt, éppen e szakadéknak nem csupán szélességénél, de még inkább mértanién pontos és éles voltánál fogva.” Túlzásnak tetszhet, de nem az: Ignotus ebben az előadásában a maga pszicholo- gizáló módján, inkább az „érintkezési viszonyokat”, mint a társadalmiakat megragadva, Haniák Péter ún. kettős struktúra-elméletét előlegezte. A termelési viszonyok meghatározó volta .persze legföljebb nyomokban, erősen vulgarizálva mutatható ki benne. Társadalomlélektani jellemzései azonban, amelyek valószínűleg saját közvetlen tapasztalataira épülteik, föltétlenül pontosak s — fenomenológiai értelemben — találóak. Az az elkülönültség, ami a „polgárias” és a „.történelmi” osztályok egymáshoz való viszonyát jellemezte, s amely Ignotusnak magának is meghatározó élménye volt, előadásából érzékletesen bontakozik ki. „Bizonyos — mondja pl. —, hogy egy középkori seigneur egy mad tripoteur-rel, a régi francia földesúr a mai párizsi börzeágenssel sokkal jobban .megértenék egymást, mint teszem egy mai budapesti miniszteri segédfogalmazó egy mai budapesti bankifiúval — pedig italán olyan miniszteri segédfogalmazó és olyan bankfiú, kik mindákebten Dózsa György vagy Rákóczi Ferenc drámákat küldenek be a Nemzeti Színházhoz.” (528. 1.) S .bár nem mondja ki, csak nagyon „diszkréten” utal rá, az antagoinizmust minit „sebünket” (fi. mint a polgárság sebét) emlegető előadásából az elkövetkező tragédia szele is megérinti az embert. Olyannyira, hogy „pesszimizmusáért” bocsánatot is kért hallgatóitól, szinte restellve, hogy oly sötéten ítéli meg a helyzetet. S mindaz, amit társadalomtudományi kategóriákba sűrítve nem mondott ki, életművében (közvetve), esztétikai és lélektani koncepciókban, viszonylagos autonómiában meghúzódva, szinte mindenütt jelen van. Oly sokszor és oly történelmietlenül csepült egész esztétikai koncepciója voltaképpen ennek a kimondani nem mentnek az áttételes kimondani akarása. Híres-hírhedt elvében („csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni”, ill. „a művésznek csak egy kötelessége van, hogy az legyen, aki”) nem nehéz fölismerni az önhátorítást, a nyers társadaítoni-szociálipszichológiad törekvést: ne csak azoknak az érzéseknek stb-nek lehessen hangot adni, amelyek eddig is hangot kaptak, szólalhassanak meg a „hagyománytalanok” is, azaz a polgárias népesség. Mert ha jól megnézzük, egész esztétikája voltaképpen s alapvetően kifejezés-esztétika; minden művet aszerint ítélt meg: kifejezte-e az író a tárgyát, azaz önmagát, a társadalmilag determinált embert. Természetesen volt kvalitásérzéke is, nem is akármilyen; a tehetséget — számos példa bizonyítja — legkülönbözőbb formáiban föl tudta fedezni. 590
