Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Bólya Péter: Aleti (novella)
gasból, amikor elmondtam, hogy mindig a fia volt a tartalék, amikor fociztunk az iskolaudvaron. — Dohányzol? Elmondtam, mit akarok. Hümmögött. „Hát az ALETI nemigen alkalmaz tanulókat...” Felvette a telefont (ez pirosszínű volt), csevegett valakivel, „őszig, Jánoskám, valószínűleg egyetemre megy a fiú...” — Places, letette a kagylót, és rám- vigyorgott: — A szállítási osztályon leszel, hétfőn már kezdhetsz is. „AIÍETI” — gondoltam. És Jánosi mögött csupa ablak volt a fal. — Hogy állunk a versekkel? — kérdezte Jánosi a Kossuthja mellől. — A fiam mesélt rólad, ő is ír verseket. „Pedig nem a disznók dolga” — gondoltam. Elbúcsúztunk, Jánosi majdnem összeroppantotta a kezem, „akkor hétfőn várjuk”, viszontlátásra. Megyek haza — hova menjek? — hármat lépek egy helyett, nyitom a levélszekrény, benne a levél: „Két versét közölni tudjuk, valószínűleg a szeptemberi számban, örülnénk a személyes ismeretségnek”, heeej, az első, az elslő, aztán majd a többi, szépek, okosak, gyöngyszemek ... és akkor ez a szó szólalt meg a fejemben, hogy: ALETI. Még csengett is. Marival kora délután találkoztunk, az Astoriánál. Elmondtam neki, hogy ALETI-s lettem. „Unni fogod” — mondta. Lehet. De kell. A pénz, meg az is, hogy valamit csináljak őszig. Eleget fü- rödtem tavaly és tavalyelőtt. — Majd kimegyünk az ALETI üdülőjébe, a Jánosi mondta, hogy Pünkösdfürdőn ... — Nekünk is van, a HALOKI-nak, Rómain — vágott közbe Mari, és váratlanul bőgni kezdett. Abba is hagyom. Szia, napló. Augusztus 2. Hétfő Bamm. Ma volt az első munkanap. Reggel... Nem megy. Nincs kedvem írni. (Pedig ma verset is akartam.) Augusztus 3. Kedd Tegnap reggel elintéztem a felvételt, aztán jelentkeztem a szállítási osztályon. Az osztályvezető: Gerő. Sorban bemutatott a többieknek, „ez itt az új kis kolléga, aki a nyáron segít nekünk”. A többiek: három nő és egy férfi, két egymásbanyíló szobában. Eszter) csinos és idegbeteg nő, lila és remeg a keze, egyébként aranyos. Erzsi: amolyan kis tűzrőlpattant, dús barna hajjal, kövérkés, de az ujjai karcsúak. Nem rossz. Anna: vénlány, festett vörös hajjal, az a „túl rendes” fajta, félrehajtja a fejét, ha kérdez valamit, és néha előkap a fiókból egy cseresznyés üveget, mindenkit megkínál, senlki nem kér, mire iszik egy kupicával, aztán újra az ív (kimutatás?) fölé hajol. Van egy szerelme Amerikában, így mondta a Gerő. Aztán Karcsi: alacsony, mitugrász férfi, mindig röhécsel valamin, és háta mögött mindenkit lehülyéz. Gondolom, ma már én is sorra kerültem: délben, amikor bejöttem a vécéről, hirtelen elhallgattak, és a Karcsi viccet kezdett mesélni. Kaptam egy íróasztalt. A baloldali fióksorban a Karcsi „lakik” (ő így mondja), ott vannak a mosdószerei, egy pulóvere, két könyve, és hasonlók. A jobboldal az enyém, őszig. 581
