Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Csaplár Vilmos: Részlet a Szép epikus korszakunk című regény előtanulmányaiból
visszakanyarodó mozdulattal, megdörzsölte az orrát. Félrerántotta a fejét, újra az italbár felé lesett. — ... a kilátások? — Attól függ, mérnök úr. A fiatalember valószínűleg félreértette Kiss orrvakarását, mert fölmarkolt rögtön egy cigarettacsomagot a pultról, és a mérnök keze felé emelte. — Megkínálhatom? Kiss mérnök a nyilvántartó könyv lapjaira siklatta a pillantását. Megakadt a szeme egy néven: „Wagner”. Éppenséggel máshol is megállapodhatott volna, de túl hosszúak voltak a nevek s túlságosan idegen hangzásnak is. A fiatalember pedig még tartotta a eigarettás dobozát. Kiss elengedte az aprópénzt, kirántotta a kezét a zsebéből, s rákönyökölt a pultra. Szétnézett az előtérben. — Köszönöm, inkább a magamét. A tűzzel azonban nem tudta megelőzni a fiatalembert. Alighogy a szájába nyomta az illatos, fehér rudacska filteres végét, az orra alatt surrogott egy gázöngyújtó kékessárga lángja. Szétterülő füstcsík választotta el egy kardigánt viselő öregúrtól, akit esetleg Wagnernak hívtak. Vastag, drapp szövetből készült kabátját a karján lógatva, nyugtalanul toporgott, fejét ide-oda forgatta. Kiss először úgy vélte, keres valakit, aki 'megszabadítaná a kabát terhétől, aztán rájött, hogy a mellette álló asszony tekintetét kerüli oly nagy igyekezettel. Az előtérben többen járkáltak. Egyesek fölfelé mentek a lépcsőn az étterembe, mások jöttek lefelé. Két sötétszemüveges férfi a liftre várt, a kijáratnál pedig férfiak is, nők is vártak, talán taxira, talán utazási irodájuk késlekedő autóbuszára. Az öregúr pillantása láthatóan mindenkin inkább időzött volna, mint az asszonyon, aki bár kicsi termetű volt, de egyenes, mint a cövek. Száradt húsú harisnyás lábszárai fehér körömcipőben végződtek, füléből súlyos aranyfüggők lógtak, a nyaka bőrtaréjai közt kereszt csillogott. Le nem vette a szemét az öregúrról. Kiss mérnök mindenki várakozását magába gyűjtötte. Ujjaival dobolt a portáspulton. Végre az öreg nem bírta már tovább, hagyta, hogy az asszony tekintete találkozhasson az övével. Mondott is valamit. Aztán a szavak fedezékéből gyorsan kiugorva, pillantása elvágtatott a szálloda előtt várakozó autók közé. Minden maradt ugyanúgy. Kiss a pultra sandított. A fiatalember egyre írta szálkás betűit a nyilvántartó könyvbe. Mielőtt bekerültek volna araszolva terjeszkedő látómezejébe a könyvtől nem messze lévő telefonkészülékek, Kiss lehunyta a szemét, egyúttal a szájában, légcsövében kavargó füstöt is kipuffogtatta. Erdei úton pöfögött valaki autóval. Ö ült benne. Lassan haladt előre, buckákon, gödrökön döcögött. Fenyők kinyúló ágai bökdösték a szélvédő üveget. Mégsem emlék volt, inkább bekövetkezhető dolgoktól való félelem. Haza kéne látogatni. A község sötét házai előtt állt. Holdvilágos volt az ég. Kinyitotta a szemét. Helyét meghatározták a szálloda előterének újra meg újra ismétlődő mozgásai. Amíg valami nem változik, nem hagyhatja el a pultot. Gyomra még mindig háborgott, égett az arca. Végre megérkezett a lift föntről. Idősebb emberek és asszonyok léptek ki belőle, külsejük alapján leginkább a kabátját tartó öregúrhoz és a tekintetével őt üldöző asszonyhoz illettek. Nevetve, hangos és dallamos beszéddel körül is fogták őket rögtön, ugyanakkor a két sötétszemüveges férfi eltűnt az automatikusan záródó liftajtó mögött. Kiss mérnök egy pillanat múlva már az italbárban volt. Spanyolul beszélnek. Aligha Wagner. — Micsoda? 560