Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - Csaplár Vilmos: Részlet a Szép epikus korszakunk című regény előtanulmányaiból
számoló mellett áll, ki lökdösi ezeket még mindig? Újra kezdődött. Futni. Középen választották ketté a golyósorokat. Már csak három sor volt együtt. Már csak kettő. Ahogy a fagömbök kétfelé csúszva az előzőleg odőbblököttnek csapódtak, őbenne rándult meg valami. Nem látta, csak a rándulások követték egymást, mégis a számoló volt. Az utolsó sornál tartottak. Testének egyszerre két pontján ütköztek, két oldalt. Egyik golyó a másik után. Egészen lassan lépkedett. Mintha meg akarna állni és visszafordulni. Ha a folyók teljesen külön lesznek, már késő! Még egy erre, még egy arra! És ha köztük semmi... — Hagyják abba! , Valaki ordított, de nem ő. Amikor azonban az ordítás elhangzott, és a síneken túl álló téglából épült, cseréptetejű fülke mögül előjött egy emberformájú alak, azt már ő látta meg. A fülkében lámpa égett, gyönge fénye kiszűrődött az ablakon s üveges ajtaján. Megvilágította az előlépőt, de nem annyira, hogy az arcát is látni lehessen. Legalább három vagy négy sínpár feküdt köztük, zúzott bazaltkőbe ágyazott talpfákon, Kiss mérnök nem volt abban a helyzetben, hogy megszámolhatta volna, mennyi is. A férfi tartásából azt állapította meg, hogy öregember. Vasutas egyenruhát viselt, lapátot vagy valami effélét húzott maga után. Kiss mérnök is nekiindult. A számolás! Köveket lökdösött a vasvillájával a ház mögött, gondolta valaki, akit Kiss látott is maga előtt egy pillanatig, de megvetette. Megint röhögésinger rángatta belül. Lehetetlen volt röhögni, mert mind a ketten benne laktak, Kiss mérnök tulajdonképpen egy harmadik személy volt. Föl akart mászni a bazaltkő pályatest oldalán, de még előbb valahogy át kellett volna hágnia a vaskarótól vaskaróig vezető távíró-huzalon. Az öreg hirtelen megállt. Kiss mérnök is. A sínek tőle jobbfelé kanyarogni kezdtek, osztódtak, szaporodtak. Némelyikre fény esett, s jó darabon követni lehetett, hogyan lesz egy sínpárból kettő, három, négy. Máshol sötétben veszteglő szerelvények alatt tűntek el. Vasoszlopok álltak, egyre sűrűbben, vezetékhálót feszítettek a sínrengeteg fölé. Gyorsforgalmi út kivilágítatlan íve feketéllett, lábai belevesztek a szerelvénysorok tömegébe. A fönn rohanó autók fénycsóvái összemosódtak az éjszaka kupoláján a közvilágítás derengő visszfényével. Valahol messze a sínek végénél, innen nem lehetett látni, hol, ott volt az állomás- épület is. Az öreg azonban nem arrafelé mutatott, hanem éppen az ellenkező irányba. Heveskedő karmozdulataival mintha még mindig a fagömböket akarta volna lökdösni. Kiss mérnök egyik lábát átlendítette a távíró-huzalon, de any- nyira rázta a röhögés, amely nem tudott kitömi a csukott száján, hogy vissza- tántorodott. És ekkor valaki elkezdett hányni. A gyomorból még forrón fölbu- gyogó lé a szájból undorítóan hidegen fröcskölt ki. Kiss ezt az ömlenyt is megvetette, nem volt köze hozzá. Ö csak azon erőlködött, hogy semmilyen számolóra, semmilyen kupolára ne gondoljon. Képtelen volt elérni, mert a zúgás, melyet hallott már egy ideje, de csak most lett annyira hangos, hogy zavarta, egyre erősödött. Ráadásul egészen közelről fölsivított megint a vonatfütty. Légáramlat taszította odébb, s a meglepődése is akkora volt, hogy elveszítette az egyensúlyát. Földőlt: az oldalára esett, úgy maradt. Vason görgő vaskerekek robaját hallgatta és kattogásokat, távolabbról, halkabban, hangosabban, egyszerre, mégis külön-külön, de valahogy szabályosan, mégis idegesítően sokáig. Beindította a motort, főikapcsolta a reflektorokat. A fénytölosórekben megjelentek a pontos részletek: kerítés nyíló vasrózsái, levólkupaeok, melyeket a családi házak gazdái söpörtek össze napközben, vadkapor, sáros fűcsomók között üres oi553
