Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Csaplár Vilmossal (interjú)

az írója. Dobai annyi mindent sorol föl abból, amit az évek során csinált, a tengerészeitől a színészetig, hogy nem csoda, ha becsúsznak tévedések, hiányosságok. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy egyrészt nem figyel oda a „társíró” kifejezés használatára, másrészt a rengeteg adat és név közt, a Psyché-film többszöri említése során egyszer se jut eszébe a „társ” neve. Mi úgy tudjuk, hogy egy két és fél éves forgatókönyv-írási munka utolsó hónapjaiban, a három forgatókönyvi változat közül (mindegyik egy-egy többszáz oldalas regény) a harmadikba írt, s részben átírt három-négy jelenetet, úgy is, mint filmgyári dramaturg, tapasztalt filmíró. Bárcsak előbb bekapcsolódott volna, s mint tényleges társírónak, az egészhez köze lett volna! Mert rengeteg időmet és energiámat vette el ez a vállalkozás. Persze, sokat is tanultam, ezért az ilyen sopánko- dást nem kell komolyan venni. Az viszont tény, hogy 1975 óta nem jelent meg könyvem. Ennek az okai azonban máshol keresendők. Annak idején, indulásomkor, öt év alatt kiadtam négy könyvet. Lehet egy író ennél jóval termékenyebb is, de most visszanézve, tőlem ez is szép iram volt. Az utolsó könyv, a Vásárlóink figyelmébe... Írásainak készítése közben már éreztem, hogy lassulok. Egyre több volt a befejezetlen kísérlet, s az eredmény: szinte semmi. Eljutottam egy olyan állapotba, hogy azt tudtam csak, mit nem akarok. Ez visz- szavonulást, befelé fordulást eredményezett, ami szerencsétlenségemre időben egybeesett a körülményeim kedvezőtlenné válásával. Ha az embernek nincs hol dolgoznia, ha koncentrációját a legkínosabb személyes, egzisztenciális gondok teszik lehetetlenné, még nehezebb egy ilyen időszakot kibírni. Könnyen ráfog mindent a körülményekre, s így kétszeresen károsodik. Egyszer a valóságban, egyszer önmaga félrevezetése miatt. Mindenesetre a görcs nagy volt bennem. Ahelyett, hogy mégiscsak írással próbáltam volna legalább pénzt keresni, inkább építkezéseken dolgoztam segédmunkásként. Tanári diplomámmal nem értem semmit, attól, hogy az irodalmi világban kutassak föl állást, irtóztam. Később ösztöndíjak segítettek. Változatos idő volt. Egyik évben egy község ter- melőszövetkeztének irodaépületében laktam egy fapriccsen, miközben holmijaim a fővárosban különböző ismerőseimnél elosztva várták a dolgok jobbra fordulását, a következő év ugyanezen időszakában pedig az Egyesült Államok országútjain száguldoztam ösztöndíjamból vásárolt gépkocsimon. Az igazság az, hogy soha életemben nem éltem túl jó körülmények között, úgyhogy ebből a szempontból csak az Egyesült Államokban töltött idő számít kivételesnek. Mégis itt nehezedett rám a legnagyobb belső nyomás. Hogy miért, azt csak később kezdtem érteni. Amikor már az írói kudarcok, kétes értékű erőlködések mögött föltűnt valami értelem. Tény, hogy ez pedig időben egybeesett a körülményeim rendezettebbé válásával. Jelenleg úgy mondhatnám, hogy egy nagy, formátlan valamin dolgozom, amiből majd, remélem, mindenféle születik. És amiből bizonyos darabok kiváltak tavaly, ezekből állt össze A kék szem és a rózsaszínű mellbimbó históriája című kötet. Egy másik irányt ez az írás jelez, amelyet az interjú mellé adok. A többi, homályban lévő résznek egyelőre még azt hiszem, jobban használ a csönd, mint a beszéd.

556