Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Baka István: A völgy felett lebegő lány (színjáték)
kor újságpapírt gyűrnek össze... és én még mindig látom a szemét... egy kulcslyukból fény szűrődik ki, gyereksírás hallatszik valahonnan nagyon messziről... de most a kés lecsúszik a bordáról és beleáll a szívbe... a penge átforrósodik, és a szemek már kocsonyásak és üresek... kirántom a kést és elejtem... a nyele nagyot koppan a padlón, és rögtön utána halkan megcsendül a pengéje is ... halljátok? ... én hallom... aztán eldől a test, a nő felsikolt és ráveti magát... és én csak állok és a csengés t hallgatom... HARMADIK RÉSZEG: Ne gyötörd magad ! A nő volt az oka... A nő... Most már tolón haza is mehetnénk— MÁSODIK RÉSZEG: Nesze, igyál! (feláll és átnyújtja az üveget az Első Részegnek, közben belebotlik az Idegenbe) Nézzétek, itt fekszik valaki! (lehajol hozzá) Megfagyott! ELSŐ RÉSZEG (eddig dermedten állt, most felocsúdik, odamegy az Idegenhez, kigombolja a kabátját, és a szívverését, hallgatja): Nem, még él. (felemeli az Idegen fejét, és a fogai közé erőlteti az üveget) MÁSODIK RÉSZEG: Neked volt gyufád, Bandi. Nézzük meg, kiféle! HARMADIK RÉSZEG: (gyufát gyújt): Ez ott volt... (rémülten dobja el az égő gyufaszálat) ELSŐ RÉSZEG: Már éledezik. Na, még egy kis pálinkát... (töltené az Idegen szájába, de a palack üres; felemeli, megrázza) Nincs több. Kiürült. MÁSODIK RÉSZEG: Hogyhogy kiürült? Tíz évig kitartott, és akkor most egyszerre... (átveszi az üveget, és lefelé fordítja) Tényleg. HARMADIK RÉSZEG: Viccelsz, testvér. Ein meg épp most akartam elkérni. Add ide, majd én megnézem... (gyufát gyújt) ELSŐ RÉSZEG: A kés ... ott van mellette a kés! MÁSODIK RÉSZEG: Miféle kés? ELSŐ RÉSZEG: Az... az a kés! Menjünk innen! Gyorsan! Elmenekülnek. Sötétség. Majd halvány fénysugár esik az Idegenre. Az Idegen megmozdul, megpróbál felemelkedni. 5. jelenet Szín: felső színpad (ég), középső színpad (a Völgy), alsó színpad (a visszaút) Az Idegen lassan feláll, közben egyre erősödő fény árasztja el a színt. Szétnyílik a felső színpad függönye, mögötte kék lépcsősor magasodik. Az Idegen döbbenten néz körül — szeme láttára tűnik el a hó, és máris fű hullámzik, kirügyeznek és rögtön virágba, lombba borulnak a fák ... Viruló, tavaszi tájban áll. Megérkezett a Völgybe. Hajna- lodik. Az Idegen ledobja a rongyos télikabátot, letekeri nyakáról a mocskos sálat. Aztán letérdel, és egy számunkra láthatatlan patakban megmossa az arcát. Az eget jelképező kék lépcsősoron megjelenik a Lány, madarak veszik körül. A Lány kifakult kék mezben van, amelyen nyoma sincs az álombéli ezüstös csillogásnak, inkább a gimnáziumi tornaórákon viselt dresszekre emlékeztet. Mintha a haja se lenne olyan dús, mint az álomjelenetben. A váratlan csalódás miatt időbe telik, amíg észrevesz- szük szépségét. A Madarak öltözetében nincs semmi■ stilizáltan madárszerü, csak színezésében idézi a madártolla- kat. Az Idegen a Lány felé fordul... IDEGEN: Szebbnek képzeltem... (sokáig követi tekintetével az égen lebegő Lányt, végül néhány bátortalan lépést tesz feléje, és megszólítja) Völgy Lánya! LÁNY (mosolyba merevült arcát közömbösen fordítja a z Idegen felé, és csengő, de kissé mesterséges hangon válaszol): Ne érints! IDEGEN: Hallgass meg! LÁNY: Ne érints! IDEGEN: Nem akarlak megérinteni, csak arra kérlek, hallgass meg! (közelebb lép hozzá) LÁNY: Nem. Ne közelíts! 495
