Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Baka István: A völgy felett lebegő lány (színjáték)
mart a feleségemnek fáj a feje. És itt tilos énekelni, ki is van írva. ELSŐ RÉSZEG: Pincér! PINCÉR (feltűnően gyorsan jön az asztalhoz): Igenis, kérem. Mit parancsol? ELSŐ RÉSZEG: Ez az úr itt azt állítja, hogy mi zajongtunk. (kést vesz elő az egyik asztalkendő alól, ugyanolyant, mint amilyent a Léggömb - árus kezében láttunk) Hát zajongtunk mi, kérem tisztelettel ? PINCÉR: Nem, kérem, az úr téved, az urak csendben iszogattak. De ha az úrnak netán valamilyen kifogása volna, szíveskedjék bevezetni a panaszkönyvbe! FÉRFI (megpróbál visszavonulni): Igen, kérem a panaszkönyvet. NŐ: így védesz te meg engem? Ha nem adsz azonnal egy pofont annak a pimasz alaknak, én rögtön ... A Férfi bocsánatkérően a részegekre néz, és enyhén meglegyinti az Első Részeg arcát. Az Első Részeg felkapja a kést, és a Férfi mellébe döfi. A Férfi összeesik. A Nő sikoltozva rohan oda, és a holttestre veti magát. NŐ: Megölték! Megölték! Gyilkosok! A részegek kijózanodva állnak. Minden fény kialszik. A középső színpadra függöny ereszkedik. 4. jelenet Szín: középső színpad (az Idegen szobája), a felső színpad (a Vándor elbeszélésének színtere). Az Idegen szobája. Baloldalt, pokróccal letakart, ócska díványon ül az Idegen. Középen, a zöld eternites konyhaasztalon könyvek, kenyérdarabok és a zsírpapírból félig kibontott parizer. Az egyedül élő férfiak asztalát jellemző rendetlenségre egy szál gyertya vet homályos világot. Jobboldalt magas fej- támlájú, régi karosszékben ül a Vándor, a nézőtérrel szemben. A felső színpad fehér függönye, amelyen ámyjáték- ként a Vándor elbeszélése megelevenedik, válójában széles manzárdablak, melyen át a Kálvária-dombot látnánk, tetején a három csonka Kőkereszttel, ha nem lenne éjszaka. VÁNDOR: Tíz év után... s mi hozott ide vissza, nem tudom, Idegen. A vattacukor ^felhők a gyerekkor egén, melyektől émelyítő lett az ünnep? A vendéglő, ablakain ma is a piszkos fehér függönyökkel, melyeken úgy üt át a rózsaszínű fény, mint zsír-papíron a hiús leve? Ezek a dombok, e szőlőkarókkal átütöttek, Szent Sebestyénként agyonnyilazottak az alkonyaiban? Emlékezem telekre, amikor az utcákon végig disznósivalkodás ... csörgött a véres lé a kapuk alól, átvöröslött az árkok iszapja, mintha a Város érrendszerét láthattam volna kitakarva, — jártam borzadállyal kisfiúként, könyvekkel a hónom alatt, félve kutyáktól, az utcabeli gyerekektől, zongora órákról szökve, rettegve egy elvesztett tízforintos miatt, amivel a boltba küldtek, és otthonról visszakergettek: keresd meg! s én sírva túrtam föl a havat lépésrőliépésre, hasztalan ... i Tíz év a várótermek füstjében, alvások elgémberedett bokrok alatt, és ébredések idegen ágyaikban a konyhából áradó rántottaszagra, hazug búcsúszavak az éjszaka átverítékezett hálóingekbe nyomva arcomat... Szétázott képeslapok: városok a hajnal párájában, távolodva... És vonatok, vonatok, záporok szívverése a piszkos ablakon, mintha egy tiszta, fiatal lány futna utánam a téltől még fölmart mezőkön, sírva, csattogó szandálban, ázottan csapdosó hajjal... de akárhol szálltam le, csak a várótermek füstje, az olajos padlón 488
