Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5-6. szám - Czakó Gábor: Aranykor (színmű)
nak köszönhetjük, hogy szigetünkön olyan fejlődés indult meg, amelyet — Dionüzosz urunk szavaival — hovatovább gazdasági életnek nevezhetünk. PROMÉTEUSZ: Az atlantiszi kulcsszó. ZÉNÓ: Ó, Atlantisz, Istenek Országa! PROMÉTEUSZ: Gépesített szemétdomb. Az atlantisziak, öregem, minden szerkezetet kitaláltak és birtokoltak, amit az ész megalkotni képes; repülőgéptől az elektromos késig, amely magától vágja a kenyeret. Tévedhetetlenül meg tudták különböztetni a jó hajót a rossztól, csak éppen a nemes meg a silány lelki tulajdonságok elhatárolására nem törekedtek soha. Ha valaki mondjuk éheztette a gyerekeit, azzal magyarázták, hogy kiskorában nem tapogathatta meg a mamája fenekét. Külön orvosok, úgynevezett pszichiáterek foglalkoztak azzal, hogy a bűn és a lelkiismeret fogalmát kitöröljék az emberekből. Elhitették velük, hogy minél több csodálatos masinát birtokolnak, annál boldogabbak lesznek. HÉRA: Az én Frométeuszom mindent tud, még az Istenek Országáról is! (Megcsókolja Prométeuszt — az visszacsókol.) PROMÉTEUSZ: Atlantiszból jöttünk, Héra. FŐPAP: Csoda! Csoda! Hallottátok, emberek? Zeusz Atyáék az Istenek Országából szállottak alá miközénk! PROMÉTEUSZ: Zeusz papáék boldogtalan fajankók. Urak voltak Atlantiszban, de boldogok egy percig sem. Itt se lesznek, hiába imádjátok istenként őket. FŐPAP: Ha kész lesz a templom, örülnek majd. PROMÉTEUSZ: Egy óráig. Utána nagyobbat kívánnak, új fürdőt, télikertet, hajókat, vagy nemcsak a lányaitokat, mint eddig, de a fiaitokat is. Mit tudom én. Az atlantiszi lélek beteg. Nyugtalan, képtelen örülni a birtokának, csak arra vágyik éhesen, amije éppen nincs. De csak tárgyakra, formákra áhítozik, a hasznosra, a praktikusra ... FŐPAP (közbevág): Lenyűgözően beszélsz, Prométeusz, de attól tartok, hogy a többieket föltartjuk a munkájukban. Menjetek a dolgotokra! Szaporán! (Az emberek elmennek.) FŐPAP: Kérlek, te is hagyj magunkra egy kis ideig, szépséges Héra! (Jóké elmegy.) HÉRA (Prométeusz nyakába borul.): Veled vagyok ám, édeském, akkor is, ha nem látjuk egymást! (Kimegy.) A színen csak a Főpap és Prométeusz marad. FŐPAP: Meggondolatlanul beszélsz, Prométeusz. Az ellenségeid meg szép csöndben hálót szőnek köréd. PROMÉTEUSZ: Aztán megfogják vele magukat. FŐPAP (súgva): Mondd, tudnál teremteni olyan micsodát, amivel a levegőbe lehetne röpíteni valamit? PROMÉTEUSZ: Például mit? FŐPAP: Hát... Mondjuk, egy kost, egy borjút... PROMÉTEUSZ: Embert? FŐPAP: Nagyjából. No, az embert nem szószerint gondoltam, hanem csupán mértékegységként. PROMÉTEUSZ: Értelek. Nálunk az iskolásgyerekek játékból csináltak ilyesmit. Halásztak velük, máskor egymást robbantgatták, vagy a tanítójukat. Robbantási ügyekben fordulj Árész úr őszentségéhez. FŐPAP: Árész úr nem ért hozzá! Napok óta vesződik robbanó micsodák készítésével a tengerparton. Gyújtogat, folyton összeégeti magát, és egy Kémia nevű istennőhöz fohászkodik, meg át- kozódik: mert valamikor nem szerette. PROMÉTEUSZ (nevet): Még a végén időnap előtt az égbe száll. Szóval ő nem ád neked. FŐPAP: Tőle nem is kérnék, uram! Pedig micsoda ámulatba esne ez a tudatlan népség, ha a Napforduló Ünnepén egyet pattintanék az ujjammal, és megrendülne a föld, az ég! Papapam! Rögtön jobban félnék az isteneket! PROMÉTEUSZ: Meg téged. Eggyel több rettegnivalójuk lenne szegényeknek. 435
