Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Reménytelenség és sorsvállalás - Csanádi Imre egyik versének tükrében
lentkeznek már sokasodtan”, s a „sokasodtan” módhatározó megint tágítani kezdi visszafelé a képet, pázmányi emlékeket ébreszt, a költő ihletésének jellegzetes, meghatározó tájaira és korszakaiba vezérel. S következik egy meglepő átvétel, egy Petőfi- sor a Szeptember végénből: „A tél dere már megiité fejemet”. Hogy nem tesz idézőjelet sem, azt jelzi, hogy mindenestől a magáénak ismeri el ezt a sort, nem talált alkalmasabbat, mely hívebben és teljesebben kifejezhette volna lelkiállapotát. (Csanádi Imrének különben kedvelt fogása ez: Hervadó liget című versét ezzel a Berzsenyi- sorral indítja: „Hervad már ligetünk...”) E megoldással jelentősen sikerült kiterjesztenie a vers asszociációs rétegét: a maga alakja és a maga önportréja mögé egyetlen sor beiktatásával odarajzolta haloványan Petőfiét is, aki a pillanatokig kiharcolt boldogság és a halál biztos tudatának metszéspontján írta versét. A boldogságnak távolról felvillanó ígéretét, s az elszánt sorsvállalás petőfis gesztusát akkor is ott érezzük vibrálni, amikor Csanádi aprólékos gonddal és csöppnyi öniróniával megrajzolja a maga öregemberes arcképét: Arcom lassan megtöredezik, kifordulnak a fogaim, kifórdul kezemből a vers, kifordul a munka — Szép, finom és a modern költészetben sok alakváltozatban feltűnő kép, amit arca ösz- szetöredezéséről ír a költő. Ráncok vonják be, mint a pókháló, s ezért látszik töredezettnek. Ám ez a töredezettség nemcsak a külső vonásokra érvényes a leírás sugallata szerint, hanem egész emberi habitusára. A válságoktól, belső bizonytalanságoktól megpróbált modem ember életérzésének vissza-visszatérő képe ez a költészetben: ráncos, kiüresedett airc, „levegőtlen présben”, mint Pilinszky János Apokrofjében: „És könny helyett az arcokon ráncok, csorog alá, csorog az üres árok”. Csanádi Imre azonban az utolsó három sorban személyes töltéssel telíti az általános életérzést, s csöppnyi öniróniával le is fokozza. Némi iróniát érezhetünk a „kifordul” állítmány háromszori ismétlésében is, s abban a módban is, ahogy az író kiaknázza a szó rokonértelmű jelentés-lehetőségeit. (Valamiképpen ez a szó is vdsszarímel Petőfire: nála ellenkező értelemben olvassuk: „Befordultam a konyhára...”) Plasztikus egyedi irányultságú kép: „kifordulnak a fogaim”, jóval egyetemesebb, általánosabb, egyre szélesebb irányba táguló a következő két sor: „kifordul kezemből a vers”, és végül: „kifordul a munka —”, Visszatérő gondolata ez Csanádi Imrének, aki elkötelezett szenvedéllyel és felelősséggel veti fel újra meg újra, van-e értelme a költői hivatásnak, a költészetnek. A Glosszák című versben, 1967-ben így válaszol a kínzó kérdésre: Képzelegj, költő, képzelegj, áltasd magad, zsongasd magad — felhőn járni, cifrázni ködöt elvégre andalítóbb, mint farkasszemet nézni a komisz ténnyel, mely szerint SOK SZÜKSÉG NINCS RÁD — Céhed nélkül megvolna a föld, úgyis rég púp csak a hátán, máig-vonszolt, képtelen kölönc, homlokzaton henye ciráda, lábonjáró anakronizmus, öröklött gond, öröklött bosszúság, évről évre kipipálandó tétel egy évről évre makrancosabb reprezentációs keretben — 380
