Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Címszavak egy párizsi magyar költő munkásságához. Vázlat Papp Tiborról
Senki se ismer, itt, szabadon, testek szaga nélkül hír köve nélkül, fény-szárító fák szele nélkül, rojtos fegyverek, apró lőszerek gyík-szíve nélkül, senki se ismer, itt, szabadon, rabként, szabadon már. A lét kietlenségével és közönyével találkozó költői személyiség otthont próbál teremteni magának az idegemben. S ekkor, az otthonteremtő küzdelmek közben éri a második nagy tragédia: a szülőföld és az ifjúság elveszítése után annak az embernek az elveszítése, akit szeretett. Papp Tibor tétova évek után egy újzélandi lány: Mary T. Radoliffe mellett találta meg a békét, vele teremtett otthont az idegenségben, és néhány évvel később Mary korai halála zúzta szét ezt a megtalált nyugalmat. A párizsi magyar költő ismét magára maradt, ismét az emberi létezés kegyetlen tapasztalataival kellett számot vetnie. Mary emlékének szentelte Elégia két személyhez vagy többhöz című verseskötetét. Érdemes megfigyelnünk a kötet címét: az elégia nemcsak a bekövetkezett tragédia két szereplőjéhez szól, hanem „több személyhez”, alighanem mindenkihez, mindannyiunkhoz. A halál vad és véletlen csapása nemcsak a költő társát ölte meg, mindenkire leselkedik. Az elégia az emberi lét tragikus veszendőségé- ről beszél. A második kötet valójában rekviem, s ennek a rekviemnek nemcsak alkalmi értelme van. A Sirályok műugrása című zaklatott költemény a gyász sötét dallamát egyetemes érvénnyel szólaltatja meg: elszakadt ruhával a fák között remegő gg-lábaid 'gyerekes jövőd nem gázol tovább fű szövi az arcod füvek tartják iszemed ki iértené •.szavakkal öregedtél egy éjszakát A létben otthontalan személyiség végül magában a költészetben talál hazát. A szorongásos félelem, az idegenben érzett árvaság, a közönyös létben érzett magány az alkotó munkában talált orvosságot. Mintha Papp Tibor is felismerte volna az egzisztencialista íróik (Sartre, Camus) tanításának igazát: az emberi létezés végső kérdésedre nem lehet választ adni, helyettük az élet kérdéseit kell valamiképpen megoldani. Az idegen világba került magyar költő számára ez az „élet” a ,‘költészettel” azonos. Versekkel bútorozza be magányát, az alkotó munkában keresi és találja meg önmagát. Sánta vasárnap című nagyobb költeményében — az idegenség, a magány rendkívül érzékletes leírása után — a költészetben találja meg azt az elvet és gyakorlatot, amely értelmet adhat életének: Péternek is tátva a szája s mondá az Űr: E KŐSZIKLÁRA (fehérre vakolják szememet a percek az utálat hámlik a félelem ...) ÉPÍTEM A VERSET Az orpheuszi mítoszt újítja fel: Orpheus zaklatása című költői rekviemében a szó, a vers ereje mellett tesz hitet: legendák gerendái közt röppenő kiáltás ameddig elér a kéz a súlyos őszi víz ki arra vár hogy versembe taposson homályban keringő görög reménység ízleld amit hallok emlékezz hogy ieltűnők n képlékeny írás- anyagban legendád az lérzéstelenben mint ivállvetve a itúrgyak s fölnagyítva Ettől kezdve a költészet, távolabbiról maga a nyelv lesz Papp Tibor érdeklődésének tárgya, embert létének épülő otthona. 373
