Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - Simonffy András: Kompország katonái IV. (történelmi kollázsregény)
hogy olvassa el fejlegyzéseimet (amelyeket akkor eskü alatt is hajlandó lettem volna megerősíteni). Meglepetten csóválja a fejét: „Miket írsz te itt?” S beszámol arról, hogy ő jelen volt akikor, amikor Vattay megkérdezte Miklós Bélától a kormányó előszobájában: „Béla, megkaptad, kérlek, az utasításokat? A jelmondatot?” Miklós Béla ezt válaszolta: „Igen. De várjál, a biztonság kedvéért beírom a kis füzetembe ezt a jelmondatot...” S ott Pogány előtt beírta. Én, kissé bizalmatlanul, megkérdeztem: „Te, Imre, hogy nézett ki az a notesz?’’ Erre leírja nekem Miklós Béla noteszát. Ráismerek, az az. Ismertem jól, láttam eleget. Ekkor és így derült ki számomra, hogy Miklós Béla pontos tájékoztatást és utasítást kapott... Máig nem értem, hogy saját vezérkari főnökének minderről miért nem szólt. Nem akarom itt — és utólag —• elmarasztalni. Távol álljon tőlem. Vagy bizalmatlan volt velem szemben, vagy úgy érezte, hogy még lesz ideje a megfelelő pillanatban tájékoztatni. .. Ha bizalmatlanság volt, ennek okát nem ismerem, de ha ismerném, akkor sem érteném, hiszen a vezérkari főnök szerepe ilyen és hasonló esetekben kulcsfontosságú. (Hogy jól értsd: bizalmatlanság esetén kérheti leváltásomat stb., de az semmiképpen nem érthető, hogy a hadsereg egészét érintő, döntő fontosságú intézkedésékről nem szól vezérkari főnökének. A vezérkari főnök rendelkezik naprakész információkkal a hadsereget illetően, ő köteles a gyakorlati intézkedéseket kiadni. A hadseregparancsnok rendszerint csak aláírja ezeket.) Másnap, október 15-én, a déli órákban éppen referálok Miklós Bélának a napi ügyekről, amikor a rádióban elhangzik a kormányzói szózat. Én, a Vörös Hadsereggel szemben álló 1. magyar hadsereg vezérkari főnöke eddig a pillanatig a fegyverszünetről csak annyit tudok, amennyit itt elmondtam. És még valamit, amit két órával korábban — véletlenül — hallottam meg Karlóczy vezérőrnagytól. Hogyan? Én mint hadsereg-vezérkari főnök, csak ezredes voltam. A hadosztályparancsnokok, hadtestparancsnokok mind tábornokok. Ha a helyzet úgy hozta magával, hogy hozzám kellett jönniük, igyekeztem nem megvárakoztani őket az előszobában, bárki is volt bent nálam. Tehát a parancsőrtisztemnek az volt az utasítása, hogy ha tábornok jön, engedje be azonnal, ültesse le bent, az én szobámban. Ilyenkor türelmét kértem két-három percre, amíg elintéztem a dolgom azzal, akivel éppen tárgyaltam. 15-én délelőtt éppen Vasváry tábornok volt nálam. S akkor a paranesőrtisztem bevezeti Karlóczy vezérőrnagyot, aki akkor érkezett Budapestről, hogy átvegyen egy hadosztály-paranesnokiságot. Engem telefonhoz hívnak közben, s míg beszélek, a két magas rangú tiszt üdvözli egymást. Mint attasé, annak idején felvettem azt a rossz tulajdonságot, hogy bárkivel beszélgettem, arra is figyeltem, ami körülöttem történik. Tehát odafigyeltem arra, hogy Karlóczy mit beszél Vasváryval. Ezt hallottam: Karlóczy: Faragho már Moszkvában van a fegyverszünet miatt. Vasváry: Hol van?! Karlóczy: Te nem tudod? Vasváry: Hát itt mi erről nem ... Karlóczy: Hiszen a verebek is csiripelik Pesten — Moszkvában van. Tárgyai a fegyverszünetről. Így tudom meg . .. Illetéktelenül, illetéktelenektől. 344
