Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - Kemény Dezső: Ne nézz hátra! (novella)
Légydongás, csend. Fent a Sirokiban aratnak. Kaszával aratnak, a horhosok közötti meredek, keskeny dombhátak nem tűrik a kombájnt. — A Klincsok Misa akkor kaszát dobott bele, ha tudni akarja. Az öccsibe. nem a tisztbe. Azt hitte, az tette. — Az öccsébe? — Abba. Ott helybe meghalt. A Misát akkor felkötötték. A mi lovunk istrángjával. Még akikor volt lovunk. A mezítlábak és a koréba gyűrt szoknyák között fehér lábszárak és fehér combok. Nem mozdulnak. Körben a szürke tábori sapkák alatt \merev tekintetek. Az asszonyokat nézik. Az asszonyok szeme lesütve. Végignézni vagy elszenvedni majdnem egyremegy. Nem minden élő vállalja. — A gyerek él? — Gyerek? — az öregasszony szemében józan értelem csillan. Munkáról és pénzről van szó. — Nem gyerek az már. Szerelő a cementgyárba, mit akar? — fordulna és menne vissza a konyha félhomályába, de a sofőr utánaszól. Egyetlen, kérdő szóval. — És? — és nézi az öregasszony hátát. A konyha négy fala, a tűzhely felett lógó rézüst, a padkán álló vizesvedrek felhangokat szőnek a válaszba. — Nem jön az ide vissza, az anyját is magával vitte. A temető ott van, szembe. Akit felkötnek, tudja, az a temetőárokba kerül. Mert az nincs beszentelve. Ide ne hozza őket! A három német megkönnyebbült arccal veri le az ásókra tapadt földet az árok fölé vetett pallóhídon. A patak partján megállnak. Egyikük a vízbe köp, utánanéz. A másik kettő a térdelve előrehajló asszonyokat nézi: fel-lejár a nehéz sulykolófa a levegőben, s ahogy lecsap, itt is, ott is sziporkázva fröccsen fel a víz. A szoknyák felhajtva; kérges-sáros talpak, fehéren világító, meztelen combok. A három német megkönnyebbült arccal jön át az árok fölé vetett pallóhídon. A hibátlan helyesírású bazaltkőlapon hatvannégy órán át fog égni az üvegcilindertől védett mécses. A sofőr némán nyitja az ajtót, némán csukja. Beül. kapcsol. Háta mögött a három német. A sofőr a visszapillantó-tükörben Helga szabályos, finom vonalú arcát nézi, és félfüllel hallja az apa zsörtölődő hangját, az anya halk, megbocsájtó nevetését. Helga nem törődik velük. Visszanéz a sofőrre, azután a tájat bámulja. Egyetlen gyerek, testvére nincs, a belénevelt jómodor visszatartja, hogy megjegyzést tegyen arra, amit nem tudtak belénevelni. A sofőr is hallgat. Félúton így válaszol egy kérdésre: „Jawohl, gnädige Frau”, s az út végén, az aláírt menetlevél és a borravaló birtokában is csak ennyit mond: „Angenehme Reise den Herrschaften”. A ferihegyi tranzit disztingvált zsongása nélkülözi a vasúti csarnokok wag- neri pátoszát. Udvarias mozdulatok, csiszolt szavak, pontos intézkedések. Tej a kosárban nyávogó macskának. Sovány sonkaszelat a karon ülő törperattlernák. Megkülönböztetett figyelem az állatok egészségügyi és útiökmányaiüák. Kopasz fejek és dús parókák. Farmernadrágok és bőrmellények között egy földigérő, hófehér szári. Öt nyelven elismételt, behízelgő hangszórómondatok, puha ülőbútorok, légkondicionált, területenkívüli légköbméterek. Wilhelm Vogt úr sört iszik. Anneliese Vogt asszony Selters-vizet. Helga Vogt kisasszony egy Krisztus-fejű, szép szál legényt néz. A müncheni gép hajtóművei bemelegítve, üresjáratban várják a start pillanatát. 332
