Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - TANULMÁNY - Virrasztó Jolán: "Simogatom és ütöm a földet" - Eredet és kiválás Nagy László prózaversében (elemzés)
záró motívum, a távolról hívó valóságos elmúlás ellenpontját, a fogantatás, születés misztériumának Whitman-es képi megjelenítése elé helyezett nulla pontot:.......fény vagyok immár, ózon, a villám szaga a kövön”. A születés és a halál örökös egybeesésének, az élet kontinuitásának más képletben való ábrázolása található meg a prózavers második és harmadik részének egymásba való átmenetében is: a nemzedékváltás fölgyorsított rajzában, hiszen alighogy ott van „az Irgalmatlan, a Szép”, alighogy kitör „vérrel a gyolcsok hegyláncaira”, máris váltja, kisebbíti nemzőit: „...pólyából föltartott öklöm láthatatlan gyeplőt szorít. Pengnek inaik, s kattog a csontjuk. Megrokkannak. Térdük remeg az időben. Elégnek a Napban, esnek hamurajznak a Holdba." A vers további részei az idő és a paraszti élettér sajátos felbontásában, rétege- zésében azt ragadják meg, veszik nagyító lencse alá, ami a nemzedékváltás között van. Ezzel kiemelten is bizonyított: nem lényege a versnek az önbúcsúztatás. — A memento, noha el-elhangzik, inkább sarkall, továbblendít. Nagy László hadakozni se akart a „kijátszhatatlan ármány” ellen, ehelyett biztatta magát munkára, még meg- /alósáithatóra: „— havadban vár egy aranyfa téged, kitépd, gyökereiből a havazás ! házában, te jó ezermester, / emléket faragj...!” Távolról sem az önnagyságnak emléket állítás, a horatiusi „exegi monumentum” Igénye ez. — „Másért lökődik a fényre a magzat” — mondja a „fűzről és a jácintról”: apáról, anyáról regélve. És ő a szülők alázatát ilyen teremtő értelemben átveszi, továbbviszi, s kevesli, amit tehet. („... csak ennyit tehettem értük" — üzente a jövő századok emberének.) Az ő „aranyfájának” gyökerei szűkebb szülőföldjének talajából nőnek ki, oda kapcsolnak. „Bízom egyetlen pirkadatban, / bizalmam immár irthatatlan: aranyal- mafámhoz elérek" — erősítgeti korábban is a bartóki makacsságé dérvert Árgilus „az Óceánt mégis elérem” hajthatatlanságával. Ugyanazok a hűségszálák ezek, amelyek a József Attila-i Elégia magavallatását felhozzák a lélek mélyéből. Azt a tájat, a személyes szűkebb pátriáét járja be Nagy László képzelete is a harang szavával, és „a valóság nehéz nyomait követve” megvollatja a sorsat, a történelmi balsorsot is a hátramozdítót — benne a kisebb magáét, az egész „pereputtyáét”: mivégre sokszorozza nemzedékeit, „az idő határtalan versét” új meg új születésekkel tagolva a föld. A HARANG-MOTÍVUM : Nem egyszer bukkan fel Nagy László költészetében a harang-motívum. Motívum- kincsének egyik rétege őrzött, bekerített állomány képanyagában — részint egyéniségéhez van kötve a leggyöngédebb szálakkal (virág, dér, tündér, tűz), részint annak az objektív valóságnak, a költészetére a legfogékonyabb korszakban hatással levő közvetlen környezetnék, szokásvilágnak képi kivetítődése, amelyet legjobban vállalt, leginkább magáénak érzett. A harang hol konkrét képben tűnik fel, mint pl. a „Búcsúzik a lovacska” háborús emlékképében: „harangok szakadnak”, a háborús dúlás, pusztítás jelzésére, hol fájó gyermekkori emlék bevésődött futamaként: „Szólnak a harangok Piroskáért”. „Megözvegyülve, a fa tetején magamat rángattatom a széllel. Harang vagyok” — másutt varázsos, szimbolikus jelentésben, a kései prózaversek lírai-epikai szintéziséhez közelítő többrétegű kibonthat óságban, mint pl. a Medvezsoltár c. ciklus egyik apró képében a makacs elmúlás szuggesztív rögzítése részmotívuimaként: „tolakszik a fű, a fű. a fű tömören a harang szívéhez”. Uralkodóbb azonban a harangszó áhítatot felidézése mint tisztító, lélekfürdető, léleképítő gondolatsorok kísérőzenéje — belső átváltozási folyamatok, magavallató lebegések velejárója. A hagyomány-megszentelte harangszó, amely az emlékezés legmélyebb rétegeiből felhozottan a falusi élet ritmusát adja. a Nagy László-költemények 282
