Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - SZOCIOGRÁFIA - Miskolczi Miklós: Kettő - Gyurináék hét életéből
— Mi nehéz? — Az a nehéz, hogy az üzemfenntartási gyárrészlegnek nincs az a kapacitása, ami kellene. A felhasználás viszont elég magas. Kopnak a szerszámok. Ennek időbeni pótlása nehéz. Mert pótolni kell, hogy hogyan és mint, ez a nehéz. — Szereti a munkáját? — Szeretem. — Már könnyen megy. — Nem egészen, mert itt az alakítási problémákat, a hldegalakítási technológiákat jobban kellene ismernem. Na, ezt nem ismerem. Nem tanultam, nem is tudom. Igaz, ezt most két mérnök csinálja. Az ő utasításaik szerint kell nekem dolgoznom. Rajzokat kapok, a rajzokat ismerem, tudok rajtuk korrigálni kisebb problémákat, hogy egy ékpálya egy milliméterrel ide vagy oda kerüljön. Ha nem olyan nagyon problémás, én is meg tudom oldani. Volt egy régi tanítóm, az egyszer megkérdezte, hogy tudjuk-e, mi a különbség a munka és a meló között. Megmagyarázta, hogy az a meló, amit az ember nem szívesen csinál, és a munka meg az, amit örömmel. Nekem munkám van itt. — Van-e perspektívája? — Sajnos már nincs. Nem . lehet hova előrelépni. Ahhoz, hogy előrelépjek tervezőnek, szerkesztőnek, újabb négy-öt év főiskola kellene. Ezt meg már nem merem vállalni. Negyvenhat éves vagyok. — Belenyugodott abba, hogy itt dolgozik nyugdíjig? — Abba nem nyugodtam bele, mert az ember iparkodik, hátha van valami munkakör, ami jobb lenne. De sokszor nem is számít. Volt már lehetőségem, hogy visszamenjek a kereskedelembe, a pénzem is több lett volna. Aztán azt mondtam, hogy most menjek el a Vasműből, amikor már ennyi időt letöltöttem? Így aztán maradtam. JÓSKA: — Mondták, menjek az öntödébe, álljak munkába, nagyon nagy szükség van rám is. Vártak is, rögtön a kezembe adták a munkát, kokill'át kellett csinálni. Azt sem tudtam, hogy ilyen is van. Láttam, hogy egysíkú, sablonos, nem nehéz. Odaálltam a Géza bátyám mellé, és kezdtünk dolgozgatni. Hamar kialakult, hogy a Farkas Géza meg a Gyurina Jóska között nincs sok különbség. Felismerte a művezető is, és átvitt egy alakos munkáira. Érdekes, hogy amikor kezdték szervezni asz átiképzősöket, hozzám is odajött a Kulcsár, hogy itt az alkalom, szerezzek öntő szakmát. Mondom, álljunk meg: én már szakmunkás vagyok, miért menjek átképzésnek. Hát ilyen nyilvántartási gondok voltak, mert sok volt olyan, hogy idekerült, elkezdett ügyeskedni, és egyfajta munkán hamar tudott annyit, mint egy kezdő szakmunkás. Kulcsár azt hitte, hogy én is közéjük tartozom. Mint öntő szakmunkásnak, 1952-toem márciustól októberig bőségesen több volt az átlagom havi háromezer forintnál. Azt is tudom, hogy az én kisöregem csak 1200—1300-at keresett. Igaz, hogy háromszáz óránál kevesebbet soha nem dolgoztam. Sokszor volt, hogy bejöttünk reggel, és kimentünk a radart szúnyogba, ha kellett, egy nap öltször is ettünk, ittunk, de csak másnap délután mentünk haza. Volt nálunk az öntödében egy hegesztőlány, a Vali. Egyszer azt mondja nekem, hogy ő megnézte az én papírjaimat, és neki az a véleménye, hogy az ifjúsági munka, meg a néphadsereg újjászervezése, meg munkás-ffiatalokra van szükség, aztán így is, úgy is közeledik nekem a bevonulás, és ők úgy döntöttek, hogy menjek el tisztiisikolára. Hát mit csináljon az ember! Azt mondtam, hogy katonának úgyis el kell menni, és nem tudom, hová kerülök. A tisatiiskola meg Pesten van. Pest igen vonzó volt, és úgy gondoltam, elmegyek. Gyurina József 1953 októbertől 1957 márciusiig katona volt, tisztiiskolás, majd csapattiszt Vácott és végül az ellenforradalom után karhatalmista. Ezt követően visszajött Szálinvárosba, az öntödébe. , — Újrakezdtem az öntödében 1957. április 5-én, de olyan körülmények között, hogy én akkor a karhatalomtól hozott Kádár-nyilatkozattal és egyéb dokumentációkkal érkeztem ide, így soronkívüliséget élveztem. Ez bérben jelentkezett és abban, hogy
