Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái I. (történelmi kollázsregény)
tül: Znanemka-Ost és Znamenka-West). Én magam Znamenka-Ost-tól az erdőn át mintegy két kilométernyire megbúvó Znamenka falu legutolsó, erdőszéli házában szállásoltam el magam. Két szoba volt, a család, akikkel a lehetőségekhez képest a legjobb kapcsolatokat tartottam, behúzódott a másik szobába. Ebédelni a vasúti sínek mentén, az erdőn át elgyalogoltam Znamenka-West-re, ahol az állomás mellett egy magyar élelmiszeroszlop-parancsnokság működött, s igen szívesen láttak a konyhájukon ebédre. Mondom, csak át‘ kellett sétálnom az erdőn, hiszen a falu legszélső házában laktam. Partizánokkal nem találkoztam, igaz, hogy akkor még nem is igen hallottam róluk. A pisztolyom sem addig, sem azután nem volt megtöltve, talán töltényem sem volt hozzá. Lehet, hogy ma mindez hihetetlenül hangzik, de hát így volt. November másodikán útnak indítottam hazafelé az utolsó huszárszerelvényt is, s ezzel hazaindultam magam is. Hozzá kell tennem, hogy Magyarország „idilli” látszat-részvétele a háborúban nem tartott sokáig. Ahogy a Blitzkrieg, a villámháború elakadt, s a németek egyre nagyobb veszteségekkel és egyre lassabban haladtak előre, újabb és egyre nagyobb erőket követeltek. így került sor aztán a 2. magyar hadsereg felállítására, frontra küldésére, majd a doni tragédiára. De az ott történtekről magam is csak hallomásból, történeti munkákból tudok. Mindaz azonban, ami bekövetkezett, már nem lepett meg. Ekkor kezdett kinyílni a szemem. Kinyílt már csak azért is, mert Vattay személyében először találkoztam a magyar huszárdzsentri számomra ellenszenves típusával. Csapattiszt koromban, a híradósoknál ilyen tiszteket nem láthattam — a híradós szolgálat nem volt sem divatos, sem előkelő fegyvernem. Később, a Hadiakadémián, ahol bizonyos szellemi követelményeknek meg kellett felelni, még mutatóba sem akadt ezekből a kardcsörtető, kártyázgató dzsentrikből. Kerültem őket, ha lehetett. (Ebédelni is ezért jártam inkább át az erdőn a vasútra, egymagámban.) Vattay esténként kedvenc huszár ezredeseivel összeült tarokkozni, kaláberezni, s ezekben a kártyacsatákban én nem tudtam s nem is akartam részt venni. Az ezredesek fülébe jutott, hogy miközben társaságukat kerülöm, oroszul tanulok (!). Ez igaz volt, mint ahogy az is, hogy néhány orosz szó, kifejezés megtanulásával, nyelvtani összefüggések felfedezésével — az érdeklődésen túl — praktikus céljaim voltak. (Ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy harmincöt év múlva orosz nyelvtanárként megyek nyugdíjba, bolondnak nézem.) S hogy miért voltak praktikus céljaim? Mert — s ez megint jellemző — ezerötszáz kilométerre a magyar országhatártól a hadseregnek szinte semmiféle szótár, társalgási zsebkönyv vagy ehhez hasonló nem állt rendelkezésére. Senkinek sem jutott eszébe, hogy erre szükség lehet. Maradt a mutogatás, kiabálás, félreértések sorozata, ha a helyi lakossággal érintkeztünk (beszállásolásnál, tájékozódásnál) valamilyen ügyben. Na, Vattaynak a fülébe jutott az én különc viselkedésem (értsd: kártyázás helyett nyelvtanulás), s ez számára elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy rólam szerkesztett harctéri minősítésében ne csak rátermettségemet, de „nemzethűségemet” is megkérdőjelezze. (Igaz, később, 1944-ben Moszkvában is gyanakodva néztek rám vendéglátóink, amikor orosz nyelvtankönyvet kértem ...) Fontosabb volt ennél az a felismerésem, hogy a korszerűtlenül felszerelt magyar alakulatok nem alkalmasak komoly bevetésre a repülőgépek és páncélosok háborújában. Kis pont volta mén ott és akkor, szándékosan szűkre szabott, mindig egyetlen feladatra összpontosított látókörrel. Mégis, ekkor indult meg bennem — és másokban is — az a folyamat, amely évekkel későbbi csele15
