Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Simonffy András: Kompország katonái III. (történelmi kollázsregény)
nokságot!” Ugyanakkor Czech százados odaugrott az asztalom mögé, és kirántotta a falból a telefon kapcsolóját. És vagy ő, vagy egy másik lekapta a fogasról a derékszíjamat. Azzal együtt a pisztolyomat. Otthagyták, rám zárva az ajtót. Szóval fogoly voltam. Az ablakból láttam, hogy a törzsszázadot, amelyet én a Sashegy déli csúcsára küldtem ki, visszavonták. Az ablakból mindent láttam. Minden behallatszott. Beihallatszott a rádióból a kormányzói proklamáció is. — Részben mi lettünk volna tehát az az úgynevezett „megbízható gárda”, amelynek tagjai nem csupán felkészültek, de már korábban is szorgalmazták az átállást, vagy legalábbis a németekkel való szakítást. A parancs szerint október 15-én reggel indultunk, hajnalban, a többiek a Tiszától északra, a még biztonságos miskolci úton, én Debrecenen át. Azért Debrecenen át, mert édesanyám ott lakott, s egyszerűen arra gondoltam, hogy beugróm hozzá, nála megebédelek, s úgy folytatom utamat. (A többiek a front közelsége miatt kerültek északra. Debrecen néhány nap múlva szabadult fel, s a szovjet csapatok ekkor már Szolnoknál is elérték a Tiszát.) De nem orosz katonák tartóztattak fel, hanem németek, még Debrecen határában. Vittek a német városparancsnokhoz, mint elfogott ellenséges katonát. Időközben elhangzott ugyanis a Horthy-proklamáció, amelyről én útközben — a gépkocsiban — még nem értesülhettem. A német városparancsnok a Piac utcai főposta épületében székelt, a kapu előtt, mintegy cégjelzésként, egy-egy fára felakasztott férfihulla lógott, nyakukban hurok és PARTISAN feliratú tábla. De német fogságom nem tartott sokáig. Néhány óra múlva elengedtek, mert kiderült, hogy „újra szövetségesek vagyunk”, immár Szálasi révén... Folytathattam utamat Budapestre. De milyen érzésekkel! Pesten, persze, már semmi szükség nem volt ránk, sőt... Ekkor kaptam a következő nagy pofont, már beszéltem róla. Farkas Ferenc, akivel március 19-én még az ellenállás lehetőségeit latolgattuk, azonnal felajánlotta szolgálatait Szálasinak, s pár nap múlva a nyilas vezér már ki is nevezte kitelepítési kormány- biztossá ... A feladat nélküli, csapatok nélküli hadtestparancsnoksági törzset beszállásolták a sashegyi Sion-zárda, majd később a Testnevelési Főiskola épületébe. Nem árt elismételni talán: tudtuk, hogy miért küldenek minket Budapestre, de: 1. Váratlanul ért bennünket — felrendelésünk napján, amikor még csak a szűkebb tiszti kar költözött — a kormányzói proklamáció; 2. És teljesen készületlenül álltunk szemben a nyilas pucosal. Ennek következményeit a magam részéről világosan láttam, akárcsak azt, hogy' ezt az úgynevezett „megbízható gárdát” ez a fordulat megosztja, szétzilálja, atomizálja. Képzeld el: reggel úgy indultam el, hogy egyike leszek azoknak a tiszteknek, akik élére állhatnak Magyarország kiugrási tervének, délután néhány órát „már” német fogságban töltök, hajnalra pedig Szálasi hatalomátvételének zűrzavarába érkezem meg a fővárosba, s meg kell értenem, hogy szándékaim és reményeim egyetlen nap leforgása alatt szertefoszlottak. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Hogy ne illess azzal a váddal, hogy több mint harminc év távlatából már óhatalanul átszíneződnek a gondolatok, hadd idézzem akkori önmagamat: 14. — Simonffy—Tóth Ernő, 1946: Ezerkilencszáznegyvennégyben a hatodik hadtestparanesnokságnál a hadműveleti osztály vezetője vol210
