Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái I. (történelmi kollázsregény)
vasútvonalon átszállítását, és átvonulását Lengyelországba. Megnéztük a térképet és megállapítottuk, hogy a német kérés teljesítése másfél napi gyorsítást jelentene. Ha ezt a kérést teljesítenék, ez a semlegesség megsértését jelentené, és mindjárt három hadüzenetet kapnánk: Anglia, Franciaország és Lengyelország részéről. De nem teljesítjük azért sem, mert a német csapatoknál ott vannak a Hlinka- gárda és a szlovák hadsereg osztagai is. Mi különben is akaratunk ellenére nem óhajtunk belesodródni a világháborúba. Különösen most nem vehetnénk részt semmiféle akcióban, amikor a lengyelek már le vannak verve.” A minisztertanács a válasz megküldését egyhangúlag elfogadta. A magyar kormány álláspontjáról bizalmasan tájékoztatták az olaszokat, akik azt „százszázalékig helyeselték”. Ribbentrop német külügyminiszter a magyar kormány döntését tudomásul vette, de másnap kérte Erdmannsdorf magyarországi német követet, hogy alkalomadtán azért jegyezze meg magyar körökben, hogy a német kívánság nem volt méltánytalan és „Magyarországon nem szabad elfelejteni, hogy Németország gondoskodott arról, hogy a szóban forgó vasútvonal Magyarországhoz kerüljön.” A kis nemzetek örök dilemmája: ki fog győzni a háborúban? Magyarország történelme során semleges sohasem maradhatott. 1941 nyarán jött el az a pillanat, amikor az országvezetés a németek győzelmében bízva döntött. (Az addig semleges vizeken hajózó Teleki Pál miniszterelnök — mint köztudott — öngyilkos lett.) Ez a döntés, persze, várható volt. Szinte alternatívája sem lehetett. Következett ez egész akkori külpolitikánkból, gazdasági kapcsolatainkból, földrajzi helyzetünkből, abból a hangulatból, amely a trianoni békeszerződést korrigáló bécsi döntést fogadta, s nem utolsó sorban abból, hogy az adott pillanatban a német katonai hadigépezet sikereinek a csúcspontján állt. Erejét — bármily szörnyű valóságot jelent ez — az 1939-es, de az 1940-es (francia) példa is bizonyította. Igaz, a háttérben olyan „józan” megfontolások húzódtak, hogy jó, résztveszünk a háborúban, de nem teljes erővel és meggyőződéssel, inkább csak úgy, „alibiként”. Megkérdezheted, hogy ha elfogadjuk az előbb említett „kis ország a háborúban” dilemmát, volt-e reális lehetőség arra, hogy Magyarország legalábbis semleges maradjon? Azt kell mondanom, hogy volt. A Teleki-féle politikai vonalvezetés lehetőséget adott volna erre, pontosabban: volt erre néhány százalékos esélye. Utólag kiderült, hogy a magyarok aktív részvétele a Szovjetunió elleni háborúban a Barbarossa-tervben sem szerepelt. Hitler — ismerve a magyar honvédség gyenge ütőképességét és korszerűtlenségét — bizonyára arra gondolt, hogy sokkal előnyösebb számára, ha Magyarország (mint hátország) élelmezi a német hadsereget, tehát katonai helyett gazdasági támogatást ad. Ismeretes, hogy a szovjet kormány, amellyel ebben az időben szabályos diplomáciai kapcsolataink voltak, jószándéka bizonyításául visszaadta az annak idején Oroszországba került 48/49-es szabadságharcos zászlókat. Azt már kevesebben tudják, hogy bizonyos közeledési (mai szóhasználattal élve: enyhülési) gesztusokat Horthy maga is tett. A zászlók visszaadásával egyidőben itthon bebörtönzött kommunista politikusok távozhattak szovjet emigrációba, és az akkori évek Szovjetunióval szembeni abszolút merev, elutasító politikájához képest szinte szenzációt jelentett, amikor a kormányzó megtekintette a Budapesti Nem7
