Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: "Nékem van-é már utam?" (Széchenyi István eszmerendszere II.)
tői. Mert a lángelmék nem maguk hozzák azt létre, hanem kikeresik az aktuális feladatok közül. (Aki magának keresi — idő előtti találmányok, korai filozófiai felfedezések stb. —, az észrevétlenül végzi, de ha idővel rá is jövünk müve értékére, többnyire akkor sem számítjuk őt zseninek.) Kiválasztani tehát a legfontosabb tennivalók közül az alkatnak-jellemnek-egyéniségnek legjobban megfelelőt — ez is a lángelme sajátja. És pontosan csak azt a bizonyosat választja. Mert nemcsakhogy az a legégetőbb, hanem megoldással is kecsegtet Azaz a siker, részben legalábbis, már életében kielégítheti becsvágyát. A becsvágyat, azt a mérhetetlen és telhetetlen ördögöt, amely az útját nem találó vagy a megrekedt tehetséget a legnagyobb gazemberségre is ráveheti. S ugyanez teszi, hogy a helyes cél felé fordulóban a zseni formálja, módosítja, megoldásra alkalmassá teszi a föladatot. És közben nagyítja is. Túlozza fontosságát, nehezebbnek ábrázolja a megvalósítást — hogy majd annál nagyobb legyen a siker. Inkább tudatlan, mint tudatos folyamat ez. A részletekben tudatos, de az egésznek az alapja (hogy tudniillik azért formálja a feladatot, mert nagyobb sikerélményre vágyik) tudatalatti. De nem nagyon túlozza el. Nem szakítja ki valós összefüggéseiből. Ez neki sem érdeke, hiszen akkor a prob- léba megoldhatatlanná lesz. És az a zseni, amelyik jól választotta ki a célt, rendszerint (vagy lényegében) nem is lépi át a realitás mértékeit. Hanem e tudatos és tudattalan (féltudatos és féltudattalan stb.) cselekvések közül mégiscsak az első lépés megválasztása a legnehezebb. A gondolatok, az események, a tettek csak utólag, számunkra sorakoznak szép rendbe. Az aktivitás felé fejlődő zseni valójában a legnagyobb remények, a legizzóbb kétségbeesések, vad cinizmusok és szelíd közönyök között hánykolódik, s mind a legutolsó pillanatig fogalma sincs, hogy mit fog tenni, mit nem, és fog-e cselekedni egyáltalán. Széchenyi István 1820. november 21-én ezt jegyzi naplójába: „Továbbszolgálni, megházasodni, utazni — melyiket a három közül? Az én jó öreg atyámat Viczay papa látta mint ateistát, mint lángoló hazafit, mint bősz royalistát, mint vakbuzgó keresztényt, és így tovább. így sodorták őt a hullámok; hogyan fognak engem sodorni?” December harmadikán programot állít össze magának: „1. Görögországi utamat összeállítani és rendezni. 2. Kidolgozni a kérdést, hogy a lélek tökéletessége mennyire függ össze a világi oksággal. 3. A lótenyésztésről írni. 4. Észrevételek a portyázó hadviselésről és az előőrs-szolgálatról. 5. Teljes reformok Ausztriában. 6. Nevelési terv. 7. Regényemet befejezni. 8. A Childe Haroldot lefordítani. 5 hónapra való munka.” Isfnerjük a tíz évvel későbbi Széchenyi szinte kimeríthetetlen munkabírását és fergeteges munkatempóját — a Hitelt például néhány hét alatt írja meg úgy, hogy közben végzi napi dolgát —, a fenti program azonban még akkor sem csak öt hónapot igényelne. De nem is hajtotta végre, soha. És pontosan ez, meg a témaösszeállítás „csapongása” mutatja, mennyire nem ismeri még magát. Hiszen ebben az időben még az élesszemű apa tanácsát is értetlenkedve fogadja: Miért tanulmányozná ő behatóan a nyugat-európai gazdasági életet meg a köz- gazdaságtant? Hisz’ ő legalább író lesz, legfeljebb filozófus, de semmiképpen sem 164
