Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: "Nékem van-é már utam?" (Széchenyi István eszmerendszere II.)
is 1815-ben.) De addig is, a hitbizományokat most átadja fiainak. Az ősiségi földeket csak halála után kaphatják meg. Hanem a gazdasági ügyeken túl másról is beszélgettek, bőven. A háborúról, a világpolitikáról, a bécsi bankóprésről, Napóleon karrierjéről, Európa jövőjéről, a felső tízezer legfrissebb pletykáiról — de legtöbbet mégis a jelenlevők sorsáról, jövőjéről, ahogyan ez már lenni szokott boldog családi összejöveteleken. És a Pista gyereket többször kérték, beszélne a hadjáratokról. És itt tűnt ki legjobban, mennyire megváltozott a fiú! Mert az eseményekről bőven szólott, színesen és érzékletesen, de saját tetteiről csak szerény szűkszavúsággal. S ez annál meglepőbb volt, mert ismerték fantáziáját, hogy milyen tehetséggel tudja elefánttá dagasztani a szúnyogot... A változás okát majd jóval később maga jegyzi le: Még a fronton is dicsekvő volt, a frontról apjának írott levelekben, de akkor is azzal kérkedett, amivel tulajdongéppen nem lehetett volna, s jobbadán azért, hogy Ferenc gróf ne korholja a visszavonulások alkalmával elveszett málháért vagy a kártyacsatákban elherdált pénzért. De mikor a család ilyen melegen fogadta, s hősként nézett föl rá még apja is, akkor többé semmi ingert nem érzett a nagyzolásra, sőt egyszerre hívságos dicsekvésnek tűnt volna föl előtte az is, hogy valóban megtörtént dolgait elmondja... Hosszan elemezték, hogy miért nem kapott királyától kitüntetést, s miért nem lett legalább őrnagy Lipcse után, s végül odajutottak, hogy azért, mert a család nemzeti érzelmű. Ezen a véleményen volt Ferenc gróf is. A könyv első fejezetében utaltam rá, hogy ez tévedés, de ők akkor nem tudhatták, mert csak 104 év múltán, az osztár-magyar monarchia bukása után került elő a jelentés, amit egy Leurs nevű rendőspicli írt: Mikor Széchenyi István, a drezdai csatában megsebesülvén, a prágai kórházba került, porosz tisztek előtt azt mondta, hogy bármennyiszer győzne is Ausztria, egy század alatt széthull, mert részei nem egyneműek, és mindinkább eltávolodnak egymástól... És a besúgó még véleményezett is: az ifjú gróf ezt valószínűleg apjától hallotta; és nem megfontoltan beszélt a népes társaság előtt, hanem egyszerűen ki akart tűnni, mint a fiatal bikaborjak! Széchenyi István állandó megfigyelését 1825 végén, az akadémiai alapítvány megtétele után rendeli el Metternich herceg. Addig csak alkalomszerűen írtak róla jelentéseket, de ezek száma is fölözi a húszat. S persze, egy sincs közöttük, ami dicsérő lenne. Egyébként ez a spiclihálózaton fölépülő hatalom torzításainak legfőbb oka: a jót nem kell jelenteni, csak a rosszat. És a spicli — dicséret, jutalom, fizetésemelés reményében, vagy egyszerűen csak a veleszületett rosszindulatnál fogva — nagyít. Ezért mondja majd István gróf Döblingben az inasának — akit a rendőrség éppen be akar szervezni —, hogy csak vállalja, mert legalább az igazat fogja jelenteni; legfeljebb együtt beszélik meg, hogy mit mondjon!... Mert akkorra már megtanulta a leckét, 1814-ben azonban még nem érti, illetve félreérti helyzetét, s elhatározza, hogy kiköszörüli a csorbát. Hogyan? Miképpen kerülhet az udvar előtt jó színbe egy fiatalember, aki már bebizonyította képességeit? Űjabb hőstettekkel? Dehogy! Elnyomó hatalmak szemében ez inkább bűn, mint dicséretes. (Ez majd tíz évvel később tudatosul benne, mikor ezt írja naplójába: „Ausztriában sok nagyszerű dolgot talál az ember, de kevés igazán kiváló embert, mert nem nagyon hasznos többet érni, mint mások.”) 1814 őszén elvállalja Metternichtől, a család barátjától, hogy lemegy a nápolyi királyságba, s onnan helyzetjelentéseket küld. Nem szimpla spiclimunka ez. Voltaképpen követ, s a pitiáner dolgokkal a mellé beosztott — £ mellesleg róla is jelentéseket küldözgető — ügynökök foglalkoznak. Mégis van 159