Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Paszkál Gilevszki: Folyó, Utolsó fény (Ladányi Mihály műfordításai)

Folyo

Nem tudom mért, egy folyó kísér engem, medrét álomba, ébrenlétbe vájva.

Ha nekivágok a ködös vidéknek, valahol egy part az utamat állja.

Az is furcsa, hogy nem látom egészen — öt-hat hullám, mint piszkos-szürke izmok, vagy mintha épp a váltamról omolna s kusza sörényként csapzana a szélben.

Ahán egy kisgyerek felzokogása, tört gallyak, levelek, egy folt az égből, aztán egy kő, egy maréknyi homok.

Lehet, hogy a folyó már régen nincsen, valami nagy-nagy szárazság kiitta, de összes nyoma itt van arcomon.

Utolsó fény

Az egész szántóföldre fény pereg le, akár búza peregne, mégsem az, s úgy ásom e földbe árnyékomat, mintha az majd a testem gödre lenne.

Ez az egész föld — mint én — csupa seb egy emléktől, ami akár a penge villan az Idő vén vállára vetve, pedig már felejtés rozsdába meg:

hogy álltam itt már nyarakkal befedve a lerombolt fény kalásztengerében, rossz jelekkel megjelölve, sötéten

várva, hogy ez a föld melegítsen, mert közeledett már élesre fenve valami, hogy suhogva leterítsen.