Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Simonffy András: Kompország katonái I. (történelmi kollázsregény)

kérem, segítsen megértenem a történelmet, a világot, amelybe 1941-ben bele- születtem.

Hiszen apák híjával vagyunk. Voltak szülőink, nevelőink, pedagógusaink, titkáraink, főnökeink, atyai jóbarátaink, rossz és jó tanácsadóink, de az apák mintha elrejtőzködtek volna előlünk.

— Hogyan lettél egyáltalán hivatásos katona? Hogyan kerültél a Ludovi- kára?

Apám beszélni kezd: — Amikor 1929-ben, Debrecenben leérettségiztem, még nem is sejtettem, hogy októberben majd a Ludovikán ébredek fel. Mérnök- hallgatónak jelentkeztem ugyanis, a Budapesti Műszaki Egyetemre. Tudod, hogy nagyapád, Tóth Gergely egy Debrecen környéki gazdacsalád kitaníttatott fia volt. Az akkor nagy jövőt ígérő pályát, a vasúti mérnökit választotta. Az ő pályája vonzott, bár őt magát alig ismertem, alig emlékszem rá, hiszen még három éves koromban meghalt. A név, amely alatt írsz, nagyanyád testvéréé, ő adoptált mint félárvát. A műszaki egyetemről meg is jött az értesítés: felvettek. De elkezdtünk nagyanyáddal számolgatni, s hamarosan kiderült, hogy az ő szűkös MÁV-özvegyi nyugdíjából nem telik az én pesti iskoláztatásomra. (Mostohaapámra sem számíthattam — nem túl nagy keresetű postaműszaki tisztviselő volt.) Akkor valaki azt tanácsolta, hogy jelentkezzem katonai főiskolára, ez ugyanis ingyenes. Ennek elvégzése után még mindig jelentkezhetem a műegyetemre, hiszen a Honvédség maga képezteti ki hadmérnökeit az erre jelentkező fiatal tisztekből. Mérnöki diplomával a kezemben aztán búcsút inthetek a katonaéletnek.

Így történt. A második évfolyamtól kezdve átjelentkeztem a híradó fegyvernemhez, a hűvösvölgyi Bolyai János Katonaműszaki Akadémiára, így a Ludovikán csak egy évet töltöttem. Szerencsére. A Ludovika fakézigránát-dobást, rohamgyakorlatokat jelentett, az akadémia a hozzám sokkal közelebb álló telefont, távírót, rádiót, morzézést. (Egy akkori évfolyamtársamtól csak nemrégiben tudtam meg, hogy a mi akkor megszerzett katonaműszaki oklevelünket ma üzemmérnöki képesítésként elfogadják.)

— Hogyan kerültél később vezérkari állományba?

— Hadnaggyá avatásom után a debreceni híradó zászlóaljhoz kértem magam, oda is helyeztek. Haza, Debrecenbe tehát. Ott egy ideig szakaszparancsnok, majd századparancsnok voltam. Aztán a zászlóalj-parancsnokságon rájöttek, hogy jól tudok fogalmazni, jól tudok irattárakat rendezni és . rendben tartani, így hamarosan zászlóalj-segédtiszt lettem. Négy évi csapatszolgálat után, amikor már esedékes lett volna korábbi terveim szerint a műegyetem, kaptam egy papírt, ezen felszólítottak, hogy jelentkezzem Budapesten hadiakadémiai felvételi vizsgára. Huszonhat éves voltam, s ez a lehetőség, persze, hízelgett a hiúságomnak.

— Sok rosszat lehetett hallani később erről a hadiakadémiáról...

— Egy bizonyos: nagy életiskola volt. Sokféle tanár megfordult ott. Felfogásukban gyakran a legkülönbfélébbek, de mind válogatottan intelligens, nagy tapasztalattal rendelkező emberek, olyanok, amilyenekkel sem a Ludovikán, sem debreceni csapatszolgálatom alatt azideig nem találkoztam. A maguk idejében nagynevű burzsoá jogászok, gondolKodó, liberális, sőt, demokratikus gondolkodású előadók váltakoztak konzervatív beállítottságú, de értelmes tisztekkel.

Emlékszem például egy Zsedényi Zoltán nevű hadtörténelem tanárra, aki 1938-ban, tehát az 1. bécsi döntés (Csehszlovákia feldarabolása) napjaiban a csehszlovák állam történelmi létjogosultságáról tartott nekünk előadást. Ugyan4