Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái II. (történelmi kollázsregény)

kapcsolatokat nyugat felé, de ugyanakkor baráti képet mutatott a németek irányában is.

Kállaynak végül is menekülnie kellett a németek elől. Kétlaki politikája tehát egyáltalán nem vált be: a szövetséges nemzeteket ez a lagymatag és titokban kevert diplomáciai játék egyáltalán nem hangolta mellénk, viszont arra sem volt alkalmas, hogy németek szemébe port hintsen. Hogy ez így volt, annak csattanós bizonyítéka 1944. március 19-e. (...)

Hát nem lett volna-e jobb és hasznosabb, ha a sok hintázás helyett nyíltan színt vall? Ha nyíltan és őszintén feltárja a nemzet előtt azt a szakadékot, amely felé rohan, ha tovább folytatja a németek oldalán viselt háborút? Lehet, hogy lefogják, lehet, hogy a németek már akkor megkísérlik Szálasi nyeregbe ültetését, de az az egy biztos, hogy akkor még a nemzet nagy többsége mellé állott volna és az október 15-én elhangzott kormányzói rádiószózat nem érte volna készületlenül a magyarságot. (...) Bajcsy-Zsilinszky Endre több ízben felkeresett lakásomon ... Ö egész egyszerűen arra a józan álláspontra helyezkedett, hogy a honvédség vezetőségében elhelyezkedett német tisztek egyre jobban kidomborítják a német nemzethez való ragaszkodásukat, és hogy lassan a német hatalom nem is nagyon rejtőzködő ágenseivé válnak. (...)

Csodálatos és egyben tragikus, hogy a magyar honvédelmi miniszter, akit képzett katonának és nyíltszemű embernek ismertem, megszédült a német vezetés magabízásától, és nem látta a németekre váró elháríthatatlan katasztrófát. Csatayt is elragadták a németek képzelgései, s ennek folytán nem tudott helyes elhatározásra jutni a magyar sors irányítása tekintetében. Nem értette meg, hogy Olaszország kilépése intő példaképpen mered elénk. Mussolini bukása, mely mint vészjel sivított bele a háborús zűrzavarba, meg kellett volna hogy állítsa a magyar rohanást, és észre kellett volna térítenie a nyakló nélküli németrajongókat.

Nem ez történt. Csatay véleménye a lehetetlen és elfogadhatatlan német érvelések után nem úgy alakult ki, ahogy elvártuk volna, hanem pontosan ellenkezőképpen:

„A hallottak és látottak alapján az a benyomásom — jelentette ki Csatay —, hogy a németek jelenleg súlyos helyzetben vannak, de a küzdelem folytatására szilárdan el vannak tökélve. A feltétlen kitartásban látják egyetlen lehetőségét annak, hogy a jelenlegi nehéz helyzetből kikerülve, ismét fölénybe jussanak. Bízva erejükben, meg vannak győződve arról, hogy a további küzdelem nem lesz hiábavaló, hanem a győzelemhez fog vezetni. (1943)” (...)

Egyik követünk a kormányzó visszatérése és a Sztójay-kormány kinevezése után kihallgatáson volt a kormányzónál. Ez alkalommal a kormányzó szóbahozta a Klessheimben történteket és azt a kérdést intézte az illető követhez, hogy mi más tehetett volna, mint hogy Sztó- jayt kinevezte miniszterelnöknek. Erre az illető úr azt a választ kockáztatta meg, hogy mást is lehetett volna cselekedni. Ott van a dán király példája. Ez alatt azt értette, hogy Sztójay kinevezése helyett szembe kellett volna szállni a német követelésekkel, és ha más megoldás nem marad, félre kellett volna állnia. A kormányzó a széke