Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái II. (történelmi kollázsregény)

gyelmezteti, hogy a balratolódásért a végén ő is felelni fog. Felkérte a vezérkar főnökét: vesse latba befolyását, hogy a magyar politika ne térjen le a nemzet jövője szempontjából egyedül helyes útról.

Szombathelyi szerint: „E mögött az emlékirat mögött Rátz Jenő és a németek állnak. Akármit válaszolok (Vörös Jánosnak — S. A.), az huszonnégy órán belül a németek kezében van.” Megmutatta válasza fogalmazványát: „Örömmel vettem volna, ha Nagyméltóságod szolgálati állásának ügykörére vonatkozólag adott volna nekem tanácsokat, politikai vonatkozású megállapításai azonban túlesnek hatáskörén.” „Ezzel elmehet Vörös a németekhez” — fűzte hozzá.

Kérdem is, hogy nagyméltóságtok miért vannak itt? Azt mondják, érdeklődni jöttek, hogy mi lesz? Jó. De valakit várok még ott valami üzenettel, így óhatatlanul is hallom a két vezérezredes megnyilatkozását. Az egyik Náday. Ő azt mondja: „Hát itt tartunk? Most már valamit cselekedni kell!” A másik Beregfy. Ott ül, fél méterre Nádaytól. Felcsattan: „Minek?!”

Ezzel a „beszélgetés” véget is ért, de előttem nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a kritikus pillanatban két vezérezredesnek homlokegyenest ellenkező a felfogása. De ott volt Vörös János is. ö nem szólt egy árva szót sem. Gondoltam, ez is egyféle álláspont.

„Kellene egy katona!” — kiáltott fel Kállay. Olyan katona, akinek intézkedési joga van... De akit keresünk, azt nem lehet megkapni telefonon. Bajnóczy nincs otthon, nem találjuk ... Igaz, közben befut Magyarossy, a légierők parancsnoka a légierők anyagi főcsoportjának vezetőjével, Hellebronth vezérőrnaggyal (akinek szoros német kapcsolatai ismertek voltak). De Bajnóczy még mindig sehol. Közlöm ezt Kállayval. Mondja, hogy most már valamit csinálni kellene. Megkérdi tőlem: „Vannak itt katonák?” „Vannak — mondom —, szép számmal.” „Hát jöjjenek be!”

Bemennek. Keresztes—Fischer is állandóan jelen van, most már egészen nyugodt. Amit lehetett, Kállayval már megtárgyalta. S ennek lényege: ha nincs más megoldás, a kormánnyal el kell repülni a Tiszántúlra, esetleg Debrecenbe. Még az éjjel. Kétségbeesett, de hasznos ötlet.

Megszólal erre Hellebronth vezérőrnagy. Ennyit mond: „Azt nem lehet.”

— Hogyhogy nem lehet? — kérdi Kállay.

És figyelem! Hellebronth (akit Magyarossy magával hozott) ezt válaszolja: „Repülőtereink nincsenek éjszakai forgalomra berendezkedve. Másrész pedig ezeket a repülőtereket hajnalra úgyis megszállják a németek.” Mindenki egymásra néz. Magyarossy, aki parancsnoka ennek a tárbornoknak, néma. Kállay hozzám fordul: „Hol késik ez a Bajnóczy?”

Mondom, keresem, keresem, de nem találom. Mindaddig, míg elő nem kerül, javaslom, hogy hívjuk ide Nádass vezérkari ezredest, ő a vezérkar hadműveleti osztályának a vezetője. Ha bármiféle intézkedés történik, végső soron úgyis neki kell megfogalmaznia a parancsot, Bajnóczy majd csak aláírja. Kállay bólint. Nádass is régi kadétiskolás társam (és jóbarátom), hívom a lakásán abban a naiv hitben, hogy ő sem tud semmit... A lakásán nem jelentkezik senki sem. Tudtam, hogy nem mulatós ember. Akkor hol lehet? Megpróbálom a munkahelyén elérni. Ott is van! Különös módon ezt az éjszakát ő is a munkahelyén töltötte. Átfut az agyamon: mit keres ez az irodájában? 0 is tud már valamit? Honnan? Kitől? Mondom, jöjjön át gyorsan a miniszterelnök úrhoz. Erre azt feleli: „Igen, már készültem is indulni.” Nem telik bele három perc, és befut.

110