Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - Simonffy András: Kompország katonái II. (történelmi kollázsregény)
már többször hívtuk, ő mindent megígért, de láttuk, hogy non putarem, egyszóval megvan a készség, de nincs meg a képesség. Csatay méregbe gurult, amikor végighallgatott. Hogyan jövök én ahhoz, hogy fölöslegesnek ítéljek meg egy ilyen memorandumot?! Hogyhogy nem látom értelmét? Erre én még erősködtem, hogy márpedig nekem ez a véleményem ... — Ha te így látod a dolgot, akkor legjobb, ha itthon maradsz! Jó. Különben sem tudom,, mi szükség lett volna ott rám, de hát úgy volt szokás, hogy a szárnysegéd mindenhova követi a miniszterét. Parancs, az parancs: egész éjszaka dolgoztam a memorandumon, amit reggel aztán átadtam Csataynak. Ahogy odaadtam, úgy is hozta vissza Klessheimből... Mi is játszódott le azon a bizonyos koronatanácson? Én, persze, nem lehettem ott, de Csatay beszámolója alapján ismerem az eseményeket. A nagy remény az volt, hogy (függetlenül attól, hogy végül is ki megy ki) el tudják-e érni, hogy aKárpátoktól északra, tehát a galíciai, podóliai, valamint volhiniai területen állomásozó, úgynevezett „megszálló hadosztályainkat” hazahozhassuk. Ez volt Horthy szíve vágya, annál is inkább, mert mind a miniszter, mind a vezérkar főnöke már jelentette, hogy a Vörös Hadsereg gyors előretörésének következtében ezek a hadosztályok hamarosan harcba sodródnak. Mivel nem volt páncéltörő fegyverük, semmi komoly esélyük nem volt a védekezésre. Magyarán: vágóhídra vitt társaság volt. Szó szerint. Vágóhídra szánt csapatok, amelyeket a németek utóvéd harcok céljából bevetnek majd, de csak azért, hogy három-négy órányi időre eleven masszaként ellenálljanak az oroszoknak. (Mert ez volt a gyakorlat, bebizonyosodott Voronyezsnél.) A kormányzó ezért szerette volna őket onnan mindenképpen hazahozni. Ebben egyet is értettek. De felvetődött a kérdés, hogy ki menjen. Kállay kijelentette, hogy kész öngyilkosság, ha a kormányzó megy. A kormányzó nem mehet ki, egyrészt azért, mert akkor nincs itthon az, aki mint legfelsőbb hadúr válságos helyzetekben azonnal intézkedhet. Másrészt, mert nem biztos, hogy visszatér. Tehát Kállay ezt már akkor, így kijelentette. A miniszterelnök mellé azonnal odaszegődött Keresztes—Fischer belügyminiszter. Támogatta Kállayt, és azt fejtegette, hogy ebben a válságos helyzetben elhagyni az országot majdnem bűn. Szépen meghallgatták őket. Ekkor jött Szombathelyi. A vezérkar főnöke úgy vélte, hogy a többiek nyilván azt akarják, hogy ő menjen. Nem zárkózik el ez elől, hiszen ha parancsot kap, kötelessége teljesíteni, de hát az ő szava vajon elegendő lesz-e Hitlernél ahhoz, hogy ezek a megszálló hadosztályok visszakerüljenek? Hiszen nem lehet vele tárgyalni! S akkor a kormányzó hiúságára kezdett apellálni: „Ha valaki, akkor főméltóságod képes erre, én nem!” És így tovább. Megszólalt Ghyczy is: „Kérem, el akarunk érni valamit a németeknél? Ha igen, akkor nem sérthetjük meg őket. Mert ha ők főméltóságodat hívják, és főméltóságod nem megy, akkor ez nyilvánvaló diplomáciai sérelem, méghozzá a legnagyobb fokú, mert államfő követi el államfővel szemben. S akkor hogyan lehet eredményeket elérni?” Megkérdeztem Csataytól: „És nagyméltóságod mit mondott?” (Ha úgy tetszik, hivatalból kérdeztem, hiszen nekem mindezt naplóba kellett jegyeznem.) — Semmit — felelte Csatay. — Döntöttek, s a kormányzó csak annyit mondott, hogy nekem feltétlenül el kell kísérnem. Ennyiben maradtunk. Ennyit tudok mondani neked a március 16-i koronatanács tényleges lefolyásáról. 106
