Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - Páskándi Géza: Egy népmonda feldolgozása (paródiák)
BERTHA BULCSU Mit ér a köröm, ha magyar? KÖZGONDOLÁSZATI RIANTYÜ Fürdők, üdülők világát járva, fel-felmarkolok néhányat, hiszen hevernek. Méregetem: mit ér a magyar kecskeköröm? Különösen így Ibusz-idény táján. És mennyibe kerül? Sokba. Legalábbis az én fizetésemhez képest. De viszonyítsunk: mennyi benzint kaphatok egy kiló kecskekörömért? Alig két-három litert. Pedig a kecskeköröm nemzeti és nemzetközi kincsünk. Benzin pedig tudjuk, néhol pénzért sincs. Már tudniillik magyar pénzért. De kecskeköröm bezzeg van még a szomszédos pénznemekért is. Adjuk fűnek, fának, olcsón, miközben elhevernek. Már alig lehet kapni. Fölvásárolták, maholnap kiapad a készlet. És nincs, aki feltöltse megint, mint a II. Endre idejében. Persze, nem misztikus átokra gondolok. Inkább „lassúdad országos esőre.” Hatalmas, máshonnan jövő vízcsövekre. Ám főként, hogy a kecskebéka ne másszon fel a fűzfára, hanem maradjon csak szépen a mi Balatonunk mélyén. Mert kecskebékaKör- möt se kaptam. Sorban álltam érte, mégse volt. Végre Almádiban, egy pókhálós kis antikváriumban, ahova azért mentem, hogy egy biciklipumpát kérjek kölcsön a nénitől, mert lerobbant a gumim, szóval itt (az antikváriumban!) kaptam — friss! — kecskekörmöt. Viszonylag olcsón. Negyedhavi fizetésem a másfél kiló ára. Mert a néni nem viszonteladó volt, hanem őstermelő. Jóízűen beleharaptam egybe (annyit írtak már róla, még a Stern-ben is.) És egytől-egyig férges volt valamennyi. Sőt: gombás. Az őszhajú nénike csak bizonygatta: — Pedig így eszik. Gombával, sőt — üszöggel is. Az ínyencek így eszik. Dehát: az ínyenceknek termeljük mi a kecskekörmöt? Fölvittem a KÖJÁL-hoz. A KÖJÁL vállat vont. Át a Nehézipari Minisztériumba. Ez meg körömreszelővei ápolgatta ujjait, miközben én előadtam a helyzetet. A Belkereskedelmi: ő csak a csomagolásban lát hiányosságokat. Az egész országot végigjártam ezzel a félkiló kecskekörömmel (mert egy kilót már megettem belőle), ám: körömnek, kárnak nincs gazdája. Harmincöt cikket, két könyvet írtam róla, három dunántúli régészt interjúvoltam meg ez ügyben, végigmentem a Balatonmelléki Bizományi Áruházakon, megnéztem a friss készletet. Sehol semmi eredmény, sehol a válasz. Senki soha egy soromat sem olvasta, de a kecskekörömről írott cikkeimtől egyből országos hírre tettem szert. Már a balatonkörnyéki gyermekek is tudják ki vagyok: „Ja, a kecskekörmös”. Mintha szatír lennék. Közfájdalomtól megnyírt fejem mindenütt csak falba ütközik. Ettől dudor támad homlokomon: már valóban kezdem hinni, szarvam nő, igazi kecske leszek magam is. Vagy valóban szatír, ami még a jobbik eset. Legalább népszerű leszek a nőtársadalomban is. Eddig értem az írásban, amikor észrevettem a szemközti kirakatban egy gyönyörű ládát: mi lehet ez — déligyümölcs? Lerohantam. Hát semmi egyéb nem volt, mint texasi kecskeköröm. Vettem húsz dekát — méregdrágán. Bele1103
