Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - Páskándi Géza: Egy népmonda feldolgozása (paródiák)
lenek. Achillészt tehát éppen e sajátos közbülső helyzete teszi Achillésszé, hőssé, már-már félistenné. A közönségestől — átlagtól — az választja el, hogy neki csak egy pontja gyönge, a természetfölöttitől pedig az, hogy nem minden pontja sebezhetetlen. A sajátosság így válik egyidejűleg erős és gyönge pontunkká, válik egyszerre támadhatóságunk nyitott kapujává, másrészt támadóerőnk zárt páncéljává. Ennyit Achillészről és a sajátosságról, a sajátosság törékenységéről és túlélésre-alkalmasságáról. Hiszen: Achillész megmarad, ha a többiek el is pusztulnak, amennyiben vigyázott gyönge pontjára. Stíl-nosztalgia: vágyakozunk egy másik, egy távoli stílus után, mint ahogy egy másik én-re olykor, egy új ruhára, más szerepkörre, amely által saját metamorfózisunkat is megélhetjük. Gúny és sóvárgás együtt. Vágyunk arra, hogy ne csak utánzóvá, hanem utánozhatókká is váljunk. Hogy azonosulni tudjunk egészen önmagunkkal, saját vállalt eszméinkkel s ne kelljen különvéleményünknek lennie mindarról, ami bennünk van. önirónia nélkül a stílus ugyanis önfeledt, olyan, mint a fajdkakas: se lát, se hall szerelmes dürrögésétől, ilyenkor a vadász könnyen elejti (a parodista). A stílus kiszolgáltatottsága tehát éppen abban áll, hogy utánozható, követhető, mégha csak külsőségeiben is, épp ezért eltorzítható, mert ki-ki úgy értelmezheti, ahogyan kívánja ama egy-két karakteres stílus-vonás alapján, ami mindenki számára megragadható, felismerhető. A paródia egyben önvédelem az epigonság, szolgai utánzás ellen, hiszen való igaz, hogy egy nagyon személyes stílussal (és nem egy társadalmival) lehetetlen úgy azonosulni, hogy fel ne ismerjék, mint idegen viselkedést. Mégha egészen áthat bennünket, nyakig is merülünk benne: a légy annyira bele tud süllyedni a mézbe, hogy szárnya-lába összeragad, a mézben marad végleg, mégsem válik mézzé, hanem csak mézes légy lesz belőle, a méz pedig legyes mézzé válik (pláne, ha sok légy hull bele). Így a parodisztikus megismerés is csak egy bizonyos pontig tud elhatolni, akárcsak a szolgai utánzás. (Bár a paródia — mint láttuk — épp hogy fensőbbséges utánzás, fölényes.) Most pedig nézzük e paródia-szerűségeket. Valójában nem annyira a nyelvi stílust parodizáljuk, hanem a téma és tárgy-kezelést, a tendenciákat, az intenciókat (mind jellemzők lehetnek a stílusra). Azt, hogy melyik oldalról támadják költői tárgyukat, honnan, melyik irányból közelítik meg és kézzel vagy lábbal, fejjel vagy egész testükkel vetik magukat rá és mi felé lendítik (célszerűség). A stílus kétségtelenül obszesszív motívumok és témák együttese is: csak ami visszatérő, válhat stílussá, ami nem ismételt — az nem stílus: ám az ismétlésnek eléggé látványosnak, erősebben körvonalazottnak kell lennie anélkül, hogy szokványos volna, mert az is ismétlés, hogy eszünk reggel, délben, este, mégsem nevezhető stílusnak. De az már igen: ahogyan eszünk. A stílus tehát a miként ismétlődése, ám annyiban a mi (valami) ismétlődése is, hogy ez a mi (valami), amiben a miként ismétlődik, vonz bizonyos hogyan-modusokat. (Módszereket, látószögeket.) A stílus látószögét legjobban (leglátványosabban) úgy lehet megragadni, hogy több embert ugyanarról láttatunk, gondolkodtatunk. Mert a tárgybeli sokféleségben nehéz követni a személyesség eredetibb vonásait, a sok tárgyban elvész szemünk elől a sok személyiség sajátos látószöge. Itt mi elképzeltük: több írókollégánk ugyanarról ír. A balatoni kecskekörmök mondáját dolgozzák fel. Ki hogyan: aktualizálva vagy a múltban elgondolva, de szintén az időszerűség fényébe vonva. (Ha mai ember régi dologról ír már csak azért is mára jellemző információt kapunk, mert megtudjuk: ez a mai miként vélekedik a régiről, hogyan látja amit nem lát vagy mit nem 1092
