Életünk, 1980 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 12. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XIII.
voltam az a szerencsés fickó, aki a drót túlsó oldalán minden remény nélkül tárcsáztam fel T. D. számát és hogy sikerült lépre csalnom az írót, azóta újra yan hitem az életben és reményem a jövőben és szeretetem mindenki felé, aki többre becsüli hivatását és idejét az életben elhanyagolható mellékkörülményeknél ... Sajnos nekem már csak ez utóbbi jutott... Lám, mire képes egy közhely hipnózisa: egy mondatba szerepel a Hit, Remény, Szeretet — hát eny- nyit csak megérdemel egy költő, aki olyan körmönfont módon kerüli ki a közhelyeket, ahogyan T. D. és ráncigálja bele az embert a maga világába, hogy nekem több mint két oldal könnyítést adott az „Életrajzi törmelék” című visz- szaemlékezéseimhez... Mondanom sem kell, hogy nagyon régen, hosszú évekkel ezelőtt történt az a telefon-sikerem, amelyre hivatkoztam és az én „nyomozó” irodám képtelen volt találni bárkit is, akinek ilyen „sikerei” lettek volna... Ha lenne napilapom, kérném az olvasót, hogy jelentse nekem annak a szerencsés embernek nevét és címét, akinek sikerült T. D.-vel telefonon beszélnie ; gazdagon megjutalmaznám: kapna egy linotípiát, azokból az esztendőkből, amikor még festő voltam és nem szanatórium-töltelék az élet sava-borsa nélkül, a munka öröme nélkül. Valami ügyes trükkel jelentkezhetne maga T. D. is, akinek szívesen adnék egy B. E. linotípiát, hiszen van már neki néhány munkám s ki tudja, hogy meddig élek még? A jövő nem nagyon fitogtatja magát előttem s hogy úgy mondjam a „múltamból élek”: kiállításaim visszhangjai, semmi újdonság, ismétlések, mint -bukott diák koromban, nem csoda ráunnak képeimre, valahogy magam is úgy vagyok azokkal... öt évvel ezelőtt mi mindent bírtam még: Zsennyén egyszerre voltam festő, horgász, udvari bolond és itt meg ott kiállító művész, fiatalok pártfogója, „öregek” ostorozója és hitemből tellett egy hitetlen korban kisebb-nagyobb ikonosz- tázokra, hitetlenségemből tellett kételyekre és kételyeimből fontos kérdőjelekre, fontosnak hazudott életművek végén... Az én törékeny testamentumom nem ad biztonságot senkinek — pár évvel ezelőtt azt hittem, lesz annyi erőm, hogy egy haldokló mókusnak visszaadjam életét, de hát mihez is kezdhetett volna béna farkával és hátsó lábaival? Két hétig haldoklóit Zsennyén az ágyam mellett, míg azután egy éjjel megszűnt szapora lélegzetvétele és csend lett: erre a csendre ébredtem fel... Amikor első két halamat Zsennye és Rum között a Rábából „kiemeltem” és diadalittasan vittem a művésztelep felé és a két hal a szabad levegőn fuldokolni kezdett valami sírásra emlékeztető hangot adva, éreztem, hogy nem lesz maradéktalan örömöm a horgászásból, de öt évig eltartott amíg a „kényszerítő körülmények” hatására abba kellett hagynom és az nem volt más, mint újabb öt év a Korányi szanatóriumban, ahol viszont én fuldokoltam az asztmától, amit amúgy is roncs tüdőm nehezen tolerált ... Nem kell többé félni a halaknak tőlem... B. F. tengeri malacokkal bíbelődik, V. S. macskákkal és T. D. verebekkel. Mások kutyákkal, de hallom van valakinek fiatal oroszlánja is... Unokaöcsém tanúskodhat erről, akinek karját csak úgy játékból ez a macskaféleség ,,megsimogatta”. Az ötvenes évek elején jó sokáig papagájokkal vesződtem. Valakitől kaptam egy házaspárt ka- lickástól és minden szükséges szereléssel. A nőstény sötétkék értelmes jószág volt, de a hím rettenetesen buta és világoskék. A nőstény remekül tájékozódott: a kalicka ajtaját természetesen nyitva hagytam, kiváncsi voltam a fejleményekre ... A nőstény kis habozás után kirepült és azonnal a vállamra ült és csipegtette a krumplit, majd szépen körözni kezdett, mint aki ismerkedni akar új környezetével, majd berepült a kalitkájába, ivott kis vizet és újra kiröpült és megtelepedett a vállamon. A hím soha nem repült ki, egyszer nekem 1048
